Ha kávétermesztésre gondolok, leginkább Dél-Amerika hegyes vidékeit képzelem el. Utolsóként jutna eszembe Kuba. Pedig a karibi szigetország két tartományában is kávéültetvényeket alakítottak ki, amelyeket az UNESCO 2000-ben a Világörökség részeivé nyilvánított. 

A kubai kávé ugyan rendkívül erős, mégis krémesen lágy. Egy idős úr jutott eszünkbe róla, aki sikeres üzletember volt, ugyanakor lágyszívű férj és dédnagyapa is. Az ő történetét olvashatjátok alább:

 

Fotó: Bakos Patrícia

Az öregúr kampós botja kíséretében becsoszogott a félhomályos szobába. Lassú, bizonytalan kézmozdulattal felkapcsolta az antik csillár középső búrájában pislákoló villanykörtét. Óvatos fejmozdulattal nézett fel rá, és megállapította magában, hogy az unokája legközelebbi látogatásakor ki kellene cseréltetnie. Legalábbis megnézettetnie, van-e érintkezési hibája a vezetéknek. De a mai rohanó világban, Viktor nem valószínű, hogy erre ráér. Jön, beront a konyhába, lepakolja az aznapi bevásárlást, bejön hozzá ide a szobába, leül vele szemben, majd beszélgetnek pár percet. Aztán vagy megszólal a fiatalúr telefonja, vagy éppen valami eszébe juttatja, hogy máshol van teendője, így ugrik is, gyors elköszönő puszi a ráncos homlokára, és már nincs is a lakásban. Még szerencse, hogy a hét többi napján is betér hozzá rövidke pillanatokra.

Lassan elindult a régi, mára megkopott perzsaszőnyeg utánzaton. A szoba nem volt nagy, alig pár méter hosszú, mégis úgy érezte, sosem ér át az ablakhoz. Csak imádkozni tudott ilyenkor, nehogy megbotoljon, de eddig az őrangyala mindig fogta a kezét. Szerencsésen odaért a méregzöld fülesfotelhez, a botját az oldalához támasztotta, és megkönnyebbülve beleejtette magát. Alacsony volt, s hiába volt régen vastagon tömött a párnázott része, a korral ez is összement, ahogy az öregúr gerince is megroggyant a hosszú, dolgos évek súlya alatt.

Kényelmesen elhelyezkedett, a lábát feltette a fotelhez hasonlóan barokk faragású zsámolyra. Jobbján egy kecses intarziás asztalkán aranyozott képkeretben egy fiatalasszony mosolygott, előtte fémkeretes olvasószemüveg és néhány tengerkék borítású kötet hevert.

— Jó napot kedves Annám! – köszöntötte szertartásosan, ahogy mindannyiszor, amikor csak helyet foglalt mellette. A felesége életében vette fel ezt a szokást. Akárhányszor meglátta szíve hölgyét, köszöntötte, mintha aznap először találkoznának. Az asszony az első időben jókat mulatott rajta, de házasságuk további évtizedeiben már kezdte nehezményezni.

— Jaj, László, mondtam már, hagyjon fel ezzel a szokásával! – tettetett haraggal legyintette meg ilyenkor a vállát, de ő maga pontosan tudta, hogy a felesége is hiányolná ezt a bolondságát. Ezt bizonyította Anna rejtett, huncut mosolya.

— Elmondhatatlanul hiányzik a nevetése, Kedvesem! – mosolygott a képre, majd orrnyergére igazította a szemüvegét, és felemelt egy könyvet az asztalról.

Alig mélyedt bele az olvasásba, kintről meghallotta drága, elsőszülött dédunokája hangját. Mosolyogva be is csukta a könyvet, úgy várta, hogy végre megláthassa az ifjút.

Hallotta az előszobából a mocorgást, ahogy a fiú lerakta a bejárati ruhásszekrény ülőkéjére bukósisakját, majd határozott, óriás léptekkel végigsétált a folyosón a konyhába, ahol elpakolta a friss élelmiszereket. Majd rákérdez, milyen finomsággal lepte meg aznap, gondolta izgatottan. Rendszerint Viktor távozásával az első dolga volt kicsoszogni a hűtőhöz, és megkeresni az elrejtett kincset. A túró rudi volt a kedvence, de a csokis tejszeletért sem haragudott meg.

— Dédipapa, átöntsem? – hallotta meg Viktor fiatalos hangját, ahogy a konyhából kiabál be neki. Sosem köszönt. Először bosszankodott rajta, hogy a fiatal beront a lakásába, tesz-vesz, még beszél is hozzá, de a köszönés elmarad. Lassan megszokta, és már fel sem vette. Ahogy öregedett, múltak az évek, változtak a társadalmi szokások...

— Nem kell – kiabált ő is vissza. – Jó lesz úgy, ahogy hoztad!

Csak minél előbb láthassalak, tette hozzá, mégis még perceket kellett rá várnia.

— Tudom, hogy azt mondtad, hogy jó lesz a papírpohár is, de mosogatás közben megláttam ezt a csészét – nyújtotta át a gőzölgő fekete kávét egy kecses, alátétes csészében. Az idős úr keze kissé megremegett, ahogy átvette.

— Tökéletes! — átszellemülten magába szippantotta a kávé illatos aromáját. – Trisha ugyanolyan finom kávét főz, mint a lányom.

Viktor elmosolyodott. Ahogy az ő életét is nagyban befolyásolta szeretett dédnagyapja foglalkozása, úgy a Történet tulajdonosnője is visszatért a családi gyökerekhez. Kislány kora óta csak arról ábrándozott, hogy lesz egy saját kávézója, és a nagymamája régi receptjei alapján főzi a kávét. Az álma teljesült.

— Majd megmondom neki! Mit olvasol Papa?

— Ó, csak elővettem egy régi Conan Doyle regényt – emelte fel időközben az ölébe ejtett kötetet.

— A négyek jele – hajolt előre az ifjú, hogy el tudja olvasni a címet. – De Papa, ezt hányszor olvastad már?

— Mit számoltam én! – legyintett az öregúr. – Drága Annám rajongott a Sherlock Holmes történetekért…

— Tudom, tudom, már ezerszer mesélted – vágott közben gondolkodás nélkül az unoka, miközben kivette a könyvet a dédnagyapja kezéből és forgatni kezdte. – Amikor először találkoztatok dédnagymamával a könyvesboltban akkor is pont egy Doyle regényt vásárolt.

— Pontosan ezt – bökött az ujjával az öreg a kézben tartott könyvre. – A négyek jelét.

 – Elmeséled még egyszer? – kérte a dédunoka, ahogy meglátta szeretett dédapjának átszellemült tekintetét. Hiába fújta ő maga is kívülről a történetüket, öröm volt nézni, ahogy az idős úr a régi, kedves emlékeket felelevenítésével újra fiatalnak, életerősnek érezte magát.

 – De pont az előbb mondtad, hogy többször hallottad már – jegyezte meg az öreg, de azért megengedte magának, hogy elrévedjen a múlt felidézésében, és mesélni kezdett:

 – Fiatal legény voltam még, akkoriban kezdtem el dolgozni a kiadónál. Az eladási listát kellett felmérnem, azért mentem az üzletbe. Már befejeztem az ellenőrzést, az eladó kisasszonyokkal beszélgettem, amikor megjelent egy hóbortos, szélvész hölgy. A mai napig pontosan magam előtt látom, ahogy arca kipirosodott a sietségben, a szoknyáján a ráncok sárosak, az ernyőjét hetykén a karjára akasztotta. Hatalmas karimájú kalap fedte azokat a gyönyörű macskazöld szemeket. Ott helyben beleszerettem, de ő észre sem vett. Csak az érdekelte, hogy az új Sherlock Holmes történettel elbújhasson valahol. Próbáltam szóba elegyedni vele, de ő figyelemre sem méltatott. Szűkszavúan, foghegyről válaszolgatott, majd egy gyors köszönés után el is viharzott a szemünk elől.

 – De te utána mentél – vetette közbe Viktor lenyűgözve.

 – Igen. Futottam, mint a nyúl. Ő meglepetten fordult vissza felém, majd rám mosolygott, és én újra elvesztem a szépségében. Miközben hazáig kísértem, rájöttem drága Annám nem csak csinos volt, hanem eszes, szellemes teremtés is, akivel éppenúgy lehetett irodalomról beszélgetni, mint a társaimmal a kiadónál. Azután már ő lett a jobbkezem a regények kiválasztásánál. Ha őneki tetszett valami, akkor az biztos felkerült a sikerlisták élére – nevetett fel a régi emlékeken.

 – A Sherlock Holmes-történetek is sikeresek a mai napig!

 – Na látod, mondtam, hogy ami drága Annámnak tetszett, az népszerű is lett – kacagott fel a nyugalmazott könyvkiadóvezető, végül a kötetre mutatott. – Egyébként olvastad már?

— Láttam filmen… — bátortalanul válaszolt, mire a dédapja rosszallóan hümmögött. – Tudod, hogy a filmek mindig is közelebb álltak hozzám, mint a könyvek.

— Milyen unokám van nekem! – csattant fel az idős férfi. – Mivé lett a világ!

— De Dédipapa! – csitítgatta Viktor. – Most már a filmek és a sorozatok is ugyanolyan értéket képviselnek a mai kultúrában, mint a te idődben a könyvek.

— Sosem fogom megérteni! – keseredett el végleg László.

— Papa, ne mérgeskedj emiatt! – tette le a könyvet Viktor, és közelebb dőlt a másikhoz. – Inkább gondolj arra, mennyi mindent köszönhetek neked! Ha te nem dolgoztál volna a könyvszakmában, nem olvastam volna el annyi regényt, novellát, most nem akarnék filmrendező lenni. Te tanítottad meg nekem, miért jó egy történet, miből lehet pénzt faragni, mit fognak szeretni az emberek. Én ezt most tovább viszem, csak én a filmszakmában.

— Igazad van, drága kis dédunokám! – mosolyodott el belenyugvón az öregúr. – Csak tudod, nehéz feldolgozni, hogy a világ elmegy mellettem, én meg itt ragadtam e falak között, mint a múlt század mementója.

— Ne mondd ezt Papa! – gyengéden a dédnagyapjára mosolygott, miközben megszólalt a telefonja.

Mindig ez van. Hívják, és ő rohan is, gondolta közben László, ahogy az unoka kihalászta a mobilt a nadrágzsebéből, és angolul tárgyalni kezdett. Valaha az idős úr is hasonlóan értekezett a néhai irodája tárcsás telefonján a külföldi kiadókkal, de hallgatózás közben rezignáltan vette tudomásul, hogy mostanra igencsak megkopott a nyelvismerete.

— Dédpapa – tette el a készüléket az unokája. – Most mennem kell, délután még találkozóm lesz egy producerrel.

— Menj csak, fiam! – megértően, de azért szomorúan bólogatott az öregúr. – Ne felejts el holnap is hozni Trisha kávéjából!

— Ne aggódj, hozni fogok!

 – Mondd meg azt is neki, hogy őt magát is hiányolom!

 – Rendben, Dédi! – puszilta homlokon az öreget. – Megmondom, sőt, holnap őt magát is elhozom!

 – Úgy legyen! – suttogta László, ahogy az ajtó becsukódott Viktor után. Nem telt el még egy perc sem a dédunoka távozása után, de már magányosnak érezte magát, és a másnapi látogatása éltette csupán.

Viktor közben megérkezett a tárgyalása helyszínére, a Történetbe.

 – Megint Dédipapánál jártál? – kérdezte a pult mögül üdvözlésként Trisha a bátyját.

 – Igen – mosolygott Viktor. – Azt mondta, ugyanolyan finom a kávéd, mint a Nagyié. S hiányol!

 – Mondja úgy, mintha nem tegnap Iátogattam volna meg – forgatta a szemeit a nő.

 – Légy vele elnézőbb, tudod, hogy neki már csak mi vagyunk. Holnap jössz velem?

 – Persze, ez csak természetes – mondta kedvesen Trisha, és már azon gondolkodott, milyen kávékülönlegességgel lepi majd meg a dédnagyapját.

Ha kíváncsi lettél Trisha karakterére, s még nem tetted, olvasd el az Elképzelt kávézót is!

RECEPT:
őrölt kávé
2 teáskanál finomítatlan nádcukor
Az őrölt kávészemekhez keverünk két teáskanál finomítatlan nádcukrot, majd a keverékkel a szokásos módon megtöltjük a kávéfőzőnket, és lefőzzük. Azonnal, forrón, egy húzzásra fogyasszuk!

Amennyiben tetszett a kép és/vagy a novella, megköszönjük, ha megosztod a barátaidnak, ismerőseidnek és kövess minket a  Facebookon!
Hogyha kötetlenül beszélgetnél a történetről, esetleg van egy jó sztorid, amit szívesen visszaolvasnál itt, szeretettel várunk a blog virtuális kávézójában!

Jövő héten Viv eladja a lelkét.

Várunk akkor is szeretettel!

Patri & Viv