Habos, édes, ami megédesíti a szomorú, esős napokat is. A háború sújtotta Vietnamban nehéz volt friss tejtermékhez jutni. Ekkoriban jöttek rá, hogy a tojássárgájából nagyszerű krémet tudnak készíteni, ami tökéletes a kávéhoz. 

A következő történetben egy hazánkban élő vietnami fiatal próbál szerencsét, de úgy tűnik, Fortuna nem szívesen öleli keblére.

 

Fotó: Bakos Patrícia

– Anyám is mindig azt mondta, hogy jobb lett volna, ha meg sem születek – nézett Trisha szemébe Lee, majd egy hajtásra kiitta a marokkal szorongatott üvegcsészéből a kávét. Édes volt a belékevert tojásos krémtől, de az ázsiai fiú ebből semmit nem érzett. Az élete túlságosan keserű volt ahhoz, hogy bármiféle ital megédesítse azt. – Anyám örökösen azért panaszkodott, hogy a lehető legrosszabbkor jöttem a világra. Ha vártam volna még a hasában néhány napot, apám biztosan nem lép le az azóta mostohaanyámmá avanzsált utcalánnyal. De én siettem erre a szörnyű világra. Azóta sem tudom, minek…

Lee keserűen elhúzta a szája szélét. Két nappal született a kiírt időpont előtt, és az édesapja félévvel később hagyta magára az édesanyját, mégis óvodáskora óta őt hibáztatták érte. Valószínűleg korábban is, de arra már szerencsére nem emlékezett. Volt helyette számtalan emléke, amit szívesen kitörölt volna, de valahogy nem sikerült neki. Újra és újra eszébe jutottak.

Éppen egy állásinterjúról esett be a Történetbe. Nem az elsőről, és valószínűleg nem is az utolsóról, amilyen szerencsétlen volt aznap. Nem mintha alapból nem az lenne, rég megszokta semmi nem úgy alakul, ahogy előre eltervezte. Ráadásul mindig találnak mást, aki úgyis jobb nála. Mégis most tényleg minden összeesküdött ellene.

Kertésznek jelentkezett egy hegyoldali villába. Gyerekkora óta szerette a virágokat, kertészmérnöknek tanult, bár a vége előtt otthagyta az egyetemet. Helyette az édesanyja szatócsboltjában segédkezhetett. Jó gyermek lévén szó nélkül elfogadta a sorsát, mégis a szíve visszahúzta az iskolapadba.

Emiatt szerette volna igazán megkapni a mostani állást. Remélte lehetőséget kap alkalmazni az ott tanultakat, illetve a később autodidakta módon magába szívott tudást. Legalábbis merte azt hinni, hogy le fogja nyűgözni leendő főnökét, aki azon nyomban fel is veszi.

A nagy izgalom hatására este hosszú órákon át forgolódott az ágyban. Próbált elaludni, bárányokat számolt, sőt megpróbálta a világ összes autókörforgalmát összeszámolni. Ezernél feladta, ha már addig nem jött álom a szemére, később sem fog. Tett be relaxációs zenét, de attól felélénkült. Utolsó ötletként bekapcsolta a tévét. Régen se perc alatt elaludt rajta, most sikeresen végignézett egy természetfilmet a világ esőerdeiről.

Reggel persze nem tudott felébredni. Hiába csipogott a feje mellett a telefon, meg sem hallotta. Jóval később, az ablakon beszűrődő napfény ébresztette.

– Anya! Kapcsold le a lámpát! - mondta, miközben hunyorogva a másik oldalára fordult. Jó öt perccel később esett le neki, hogy nem az anyja ébresztette, hanem már felkelt nap égeti a bőrét.

A felismerésre ugrott ki az ágyból, és bújt bele egyetlen öltönyébe, ami jól állt rajta. Bár tény, több nem is lógott a szekrényében, ezt is az egyetemi vizsgáira vette. A fehér inge rég kávéfoltos lett, így maradt a kockás, rövidujjú ing, amit a volt barátnőjétől kapott a szakításuk megkönnyítésére. Már akkor szerencsétlennek tartotta, nem is értette, most miért bizakodott benne mégis.

Üres, korgó gyomorral rohant a villamos megállójába, ami majd átviszi a folyó túloldalára, a város gazdag negyedébe. A sárga járműn megkönnyebbülve ült le az ablak mellé, de ahogy lenézett a cipőjére, a szeme igencsak kikerekedett. Összesen két pár fekete cipője volt, de most azokat is sikerült felemáson felvennie. Azon tanakodott, mennyire feltűnő, hogy az egyik orra szögletes, míg a másiké kerek. Előhalászta a telefonját, és megnézte, hazaérne-e cipőcserére. Esélytelen volt, az út több mint a felét megtette már, és vészesen közeledett az interjú időpontja.

– Biztosan szerencsém lesz! – biztatta magát hangosan.

– Tessék? – nézett le rá egy idősebb hölgy, aki azt hitte a motyogó fiatalemberről, hogy hozzá beszél.

– Semmi, semmi – rázta meg a kezét Lee, és felugrott. – Tessék csak helyet foglalni!

Nem kellett tovább udvariaskodnia, az ősz hajú néni komoran biccentett, és ült is le az ülésre.

Lee jobbnak látta, ha gyalog megy tovább. Talán az utcán kevesebb emberrel találkozik, aki észrevehetné a cipőbéli bakiját. Elég lesz a leendő főnöke előtt szégyenkeznie, de hátha nem azt fogja figyelni. El sem tudta képzelni, így milyen benyomást kelthet.

El fogok késni, jajveszékelt magában, ahogy egy zebra mellett toporgott  a jelzőlámpa zöldre váltására várva. Ahogy az a gyengén látók kedvéért csipogni kezdett, lelépett az úttestre. A következő pillanatban éles fájdalommal kirántották alóla a lábát, és egy motorháztetőre zuhant, ahonnan  ugyanazzal a lendülettel a földre szánkázott. Csak arra eszmélt, hogy az aszfalton fekszik, és minden porcikája sajog. Gondolatban végigvette, mije sérülhetett, megmozgatta kezeit, lábait, csípőjét, és hálát adva az égnek megállapította, hogy azon kívül, hogy csupa sár lett az öltönye, épen megúszta az ütközetet. Felnézett, és egy taxisofőr állt a feje felett rémüldözve.

– Jól van? – rántotta fel anélkül, hogy egyáltalán megnézte volna, lett-e valóban komolyabb baja. – Nem láttam! Elvakított a nap!

– Elkésem… – motyogta sokkos állapotban Lee.

-Jöjjön, elviszem – ragadta karon a sofőr, és a fiatalember azon vette észre magát, hogy abban a taxiban ül bekötve, amelyik az előbb elgázolta. Ránézett a műszerfalon az órára. Muszáj lesz elfogadnia a fuvart, különben valóban elkésik, és lemondhat az állásról.

A taxis pár perc alatt le is parkolt a villa előtt, de mielőtt Lee kiszállhatott volna, a sofőr felé fordult:

– Kétezer forint lesz.

– Tessék? – hőkölt hátra Lee. Azt hitte rosszul hall, de a férfi megerősítette:

– Ugye, nem gondolta, hogy ingyen hozom ide? Nekem minden percemmel el kell számolnom a taxivállalattal, nem lehet üres járatom. Még az órám is ment – mutatott a sebességváltó előtti időmérőre. – Muszáj kiszámláznom miatta.

Lee megszólalni sem bírt ettől a szemtelenségtől. Sőt kételkedett is a hallottakban. Egy hajszálon múlt az élete, a férfi hibájából lett sáros az egyetlen öltönye, fájt minden porcikája, és még így is nyerészkedni akart a szerencsétlenségén. Mindig is önérzetes volt, ráadásul most nem is érezte túlságosan jól magát, így némán előhúzta zsebéből szakadozott tárcáját, és kivett belőle két darab ezrest. Több nem is volt benne.

Elszontyolódva kiszállt, és minden lelkesedés és bizakodás nélkül becsöngetett az adott címen. Az ajtót egy kedves, mosolygós titkárnő nyitotta ki, aki ugyan felhúzott szemöldökkel végigmérte, de nem tett megjegyzést a megjelenésére, csacsogva kísérte beljebb. Lee szégyenlősen, lesütött szemekkel próbált mosolyt csalni az arcára, bár egyáltalán nem sikerült meggyőzőre. Egy szó nem jött ki a száján, ahogy a fiatal nő magabiztosságát figyelte. Magas volt, amit még megemelt a cipője sarka. Lee-nek fel kellett rá néznie. Vékony és formás alakja volt, látszott rajta, hogy rendszeresen sportol. A vietnami férfi sem panaszkodhatott, de az ő testét a fizikai munka edzette, nem pedig a divatos konditermek gépei. Szívesen eljárt volna reggelente kocogni, de olyankor az anyukája üzletét töltötte fel.

A hatalmas nappaliban egy nyugat-európai férfi telefonált. A panorámaablakon keresztül gyönyörködött a kertben, miközben erőteljesen magyarázott valamit a készülékbe. A szeme sarkából észrevette Lee érkezését, intett a titkárnőnek, hogy ültesse le, de egy percre nem hagyta abba a beszédet.

A titkárnő udvariasan hellyel kínálta egy krémszínű bőrkanapén. Lee meggondolatlanul elfogadta, de amint helyet foglalt, rájött, rossz ötlet volt, hiszen a ruhája bemocskolhatta a világos bőrt. Valószínűleg már itt elásta magát a munkáltatója előtt.

– Jó napot! – nyújtotta a kezét a férfi, mire Lee fájdalmasan feltápászkodott. Megragadta a felé nyújtott kart, és udvariasan meghajolt előtte, amitől viszont az üzletember kérdőn összevonta a szemöldökét. Nem ilyen találkozóra számított.

– Bocsánat – sajnálkozva mutatott a ruhájára. – Idejövet volt egy kisebb balesetem.

– Miért akar nálunk dolgozni, mint kertész? – kérdezte, miután a dohányzóasztalról felvette az előre kinyomtatott önéletrajzot.

– Mindig is szerettem a virágokat. Kertészmérnök akartam lenni, csak sajnos félbe kellett hagynom a tanulmányaimat. Amíg az egyetemre jártam, a kiváló jegyeimnek hála ösztöndíjban is részesültem. Sajnos az akkori családi okok arra késztettek, hogy mielőtt sikerült volna lediplomáznom, hagyjam ott az egyetemet. De azóta is nagyon kedvelem a növényeket, igazán csak ők a barátaim… – hadarta el egy levegővételre.

Sejtette, hogy túl sokat beszél, de nem tudott, mit tenni ellene. Valószínűleg így jött ki nála az elmúlt események sokkhatása. A tulajdonos többször próbálta megállítani, de csak annyit ért el, hogy témát váltott, és ugyanúgy folytatta, ahogy előtte.

– Köszönöm szépen! Majd jelentkezünk! – engedte útjára egy idő után.

Lee próbált olvasni az arcáról, de az ugyanolyan szenvtelen maradt, mint az elején. Kíváncsiságot látott rajta, de egyáltalán nem tudta eldönteni, hogy szimpatizál-e vele, vagy sem. Amilyen gyorsan átadta a titkárnőjének, és amilyen csendben kísérték ki, mindabból azt a következtetést vonta le, hogy ide sem ő kell.

– Hát, szuper nap áll a hátam mögött, mi? – kérdezte ironikusan Trishát már a Történetben.

– Fel a fejjel, majd találsz egy másikat, egy jobbat – vigasztalta a nő, bár ő sem túlságosan meggyőzően. Lee-ben volt valami, amitől annyira szerencsétlennek tűnt, hogy Trisha simán elhitte róla, hogy ő mindenhol másodhegedűs marad csupán.

Lee-t nem dobta fel a kávé sem. Megköszönte Trishának, hogy meghallgatta, és összeszedve magát, csüggedten elindult haza az édesanyjához.

Alig ért ki a közeli sétálóutcába, megcsörrent a telefonja. Az állásinterjúval kapcsolatban hívták. Nem akarta felvenni, nem akart még egy újabb elutasítást végighallgatni. Mégis udvariasságból felvette.

– Uram, a főnököm nagyon szimpatikusnak találta, ezért úgy döntött, hogy a hónap elején kezdhet is, mint kertész – hallotta meg a titkárnő hangját, amitől hirtelen levegőt sem kapott.

VIETNAMI TOJÁSOS KÁVÉ

Hozzávalók (1 személyre):
1 adag eszpresszó 
2 tojássárga 
3 ml sűrített tej
kevés vanília esszencia 
csokireszelék

Elkészítés:
A tojássárgáját elkeverjük a vanília kivonattal és a sűrített tejjel. Üvegpohárba öntünk egy adag eszpresszót, a tetejére pedig a tojásos habot. Végül csokireszelékkel szórjuk meg a tetejét.
 

Kérünk, ha tetszett, oszd  meg a barátaiddal és kövess minket Facebookon!
Esetleg megvitatnád az olvasottakat, vagy elmesélnél te is egy jó sztorit,
gyere a virtuális kávézónkba!

Jövő héten folytatódik Aaron és Flóra története. Várunk akkor is! 

Patri & Viv