Gyakran előfordul, hogy az ember élete változatlanul folydogál a medrében, aztán jön egy váratlan, addig nem látott kanyar, ami kibillenti az illetőt, és a sorsa 90 fokos fordulatot vesz - vagy jó irányba, vagy rosszba. Gyakran nem látni előre a döntéseink következményét. Így járt Andris is.

A fanyar hangulatú történetet tökéletes kiegészíti a tonicos kávé, melynek receptjét a történet után megtaláljátok.

 

Fotó: Bakos Patrícia

Andris óvatosan kibújt a bőrdzsekijéből, és alapos gonddal felakasztotta a szék gömbölyded háttámlájára.

Mostanra tiszta szívéből meggyűlölte ezt a kabátot. Az édesanyjának igaza volt, nem kellett volna megvenni. Az anyja első perctől idegenkedett tőle, amit a fiú egy természetbolond hóbortnak tudott be.  Az asszony egész életében az állatvédelem mellett harcolt. Otthon mást sem lehetett tőle hallani, minthogy védeni, óvni kell az állatokat, a természethelyüket. Kizárólag a cipők esetében tett egy kis engedményt: ugyan azok lehettek bőrből, de mindenképp az etikus divatot kellett velük támogatni. Nem lehetett kizsákmányoló cégtől vásárolni, csak növényi cserzésű bőrből készülhetett, melyet az élelmiszeripar melléktermékeiből nyertek ki.

Erre jött ő egy drága, igazi kecskebőr pilóta dzsekivel. A szülei szívták a fogukat. Nem elég, hogy valódi bőr, de még egymaga többe került, mint az egész éves ruhatára. Észérvekkel próbálták lebeszélni róla, de végül beadták a derekukat. Az anyukája sosem tudott ellenállni azoknak a bociszemeknek, amikkel rájuk nézett. Főleg azért, mert Andris sosem volt követelőző fajta, ha valamit mondtak neki, azt elfogadta, nem hisztizett miatta. A divat sosem érdekelte, aruháit is leginkább az anyukája válogatta össze. Ez volt az első, hogy igazán magától kért, és most hajthatlannak is bizonyult. Minden egyébről lemondott volna, csak vegyék meg neki a kabátot.

Ha előre látták volna a jövőt... Sőt elég lett volna, ha tudják, mi zajlik az iskola falai között, mit él át minden egyes nap a fiuk. Viszont Andris otthon nem mesélt az átélelt magányról, kudarcokról, kirekesztettségről. Csupán a tanulmányai kerültek szóba, amikben mindig is jeleskedett. Esetleg elvétve a tanárokat említette, de a többi diák, osztálytárs az első pillanattól kezdve tabunak számított nála. Hiába kérdezték, faggatták, kitérő válasszal vonult vissza, s zárta magára a szobája ajtaját. A szülei tiszteletben tartották, s egy idő után már a kérdések is ritkultak, végül pedig teljesen elmaradtak.

Igazság szerint nem azért nem mesélt, mert nem akart, hanem azért mert nem volt mit. Az osztályban ő volt a kirekesztett. Azt vette észre, hogy minden évfolyamban vannak kiközösítettek, akik sehová sem tartoznak. Jó esetben többen vannak, és ők maguk is alkothatnak egy száműzöttek csoportot. Andris viszont egyedül volt az osztályban. Túlságosan hallgatagnak vélték, magának valónak, így senki nem barátkozott vele, de még még a lúzerek sem fogadták be. Ahhoz ő túlságosan szorgalmas volt, jól tanult, a tanárok kedvelték. Ez már elég volt ahhoz, hogy a többiek ferde szemmel nézzenek rá. Egy ideig próbálkozott barátokat szerezni, de aztán feladta. Elfogadta, hogy ugyan ő is barátokra vágyik, de ez neki sosem adatik meg.

Ekkor találkozott az iskola bőrkabátos bandájával. Messziről figyelte őket, ugyanazzal a rezignált érdeklődéssel, amivel a társai csoportosulását szemlélte. Elege lett a lenézésből, a semmibevevésből, ezért inkább változtatott a felfogásán. Most már nem ők állnak felette, hanem ő lett az, akinek a szintjét nem érik el. A bandára is mihaszna csűrjeként gondolt, és nem méltók arra, hogy egyáltalán szóba álljon velük.

Talán ez a védekező magatartás hívta fel Tamás figyelmét. Tamás volt a bandavezér, a legidősebb, mert az elmúlt tíz évben legalább kétszer bukott, ha nem többször. A jegyei inkább a lustaságáról tettek tanubizonyságot, mint észbeli teljesítményéről. Nem volt buta gyerek, tökéletesen kordában tartotta a kis bagázs irányítását, csak az iskola ellen lázadt. Mondjuk ő minden ellen lázadt, ami ellen csak lehetett. Lázadt a tanulás ellen, a szülői fegyelmezés ellen, a rendszeres munka ellen, a gazdagok ellen, a szegénység ellen, és minden mondandója végén a levegőbe lendített ököllel kiáltotta: fegyverbe! Az sem érdekelte, ha egyáltalán nem illett oda. Andris az elején azt hitte, fontos, külön jelentése, küldetése van ennek az egy szónak, amely meghatározza az életüket, de lassan rájött, hogy ez is csupán töltelékszó, mint a kijelentő mondatok közé szórt tudod, érted kérdőszavak.

Tamás volt az, aki odament a padon egymaga ücsörgő Andrishoz. Megállt mellette, és csípőre tett kézzel lenézett rá. Szemében érdeklődés csillogott. Andris nem mozdult. Nem érdekelte, ki állt meg mellette. Biztosra vette, hogy összetévesztették valaki mással. A cipője orrát bámulta, és azt várta, hogy ismét magára maradjon.

– Hé fiú! – szólította meg végre Tamás. Nem szokott hozzá, hogy így figyelmen kívül hagyják.

Tamás dörrenő hangjára muszáj volt Andrisnak felnéznie. Vonakodva emelte fel a fejét, a napfénytől kissé hunyorgott, de továbbra is néma maradt. – Akarsz csatlakozni a bandámhoz?

Ennél abszurdabb kérdést nem is tehetett volna fel Andrisnak. Valakihez tartozni? Tagja lenni egy bandának? Á, biztos, csak viccel, nézett rá tágra meredt szemekkel némán.

– Ezek szerint, akkor nem – vonta meg flegmán a vállát, és elfordult.

– Várj! – kiáltotta talpra ugorva Andris.

Tamás várakozón nézett vissza.

– Csatlakozom hozzátok – Andris hangja kissé remegett, de Tamás nem vette észre, csak mosolyogva bólintott.

– Jó döntés, fiú! – mondta, és magára hagyta.

Andris ekkor még nem is sejtette, milyen következményei lesznek mindennek. Csak azt tudta, hogy egy idősebb fiú odament hozzá, hogy barátkozzon vele. Egy olyan fiú, akit mindig többen vettek körül, akinek minden szavát áhítattal hallgatták, akivel még a tanárok sem akartak ujjat húzni. Most ez a fiú volt az, aki valamit meglátott benne, amiért ebben a pillanatban hálát érzett.

A bandatagok csak Fenegyerekeknek nevezték egymást, és minden felett állóknak képzelték magukat. Nem ismertek sem embert, sem Istent, akire hallgattak volna. Kizárólag Tamás szava volt szent a számukra. Tamás pedig a lehetetlennél is lehetetlenebb dolgokat követelt. Az első ilyen kérés maga a bőrdzseki volt. Tamás mindig is teátrálisan gondolkodott, és amikor jobb dolga nem akadva megnézte a Grease-t, melyben John Travoltáék bőrkabátban lófráltak, elhatározta, az ő Fenegyerekei is hasonlóan fekete pilóta dzsekit fognak magukra húzni. Nem lehetett olyan Fenegyerek, akin nem lógott egy. Tamásnak nem számított az idő, télen-nyáron elvárta a tagoktól, hogy bőrdzsekiben járjanak.

Andris csatlakozásának is ez volt a feltétele. Amíg nem kapta meg a kabátot, addig Tamás levegőnek nézte. Nem fogadta a köszönését, nem szólt hozzá, nem hívta oda magukhoz. Andris már néha azt hitte, csak álmodta a beszélgetésüket, de ilyenkor Tamás a távolból rákacsintott, és meglóbálta a dzsekije szárát.

Andrissal madarat lehetett volna fogatni, amikor megkapta. Felvette, és már rohant is Tamáshoz, aki szívélyesen fogadta, és rögtön bemutatta a többieknek. Andris azt hitte, révbe ért. Barátokra lelt, befogadták, egyenrangúnak tartották.

Aztán lassan rájött, hogy az egész egy máz, egy álca, nem is olyan felhőtlen hozzájuk tartozni, mint azt kívülállóként gondolta. Tamás a továbbiakban ismét elérhetetlen lett. Csak a maggal, a legjobb barátaival beszélgetett, általuk osztotta ki a feladatokat. Valójában nem egy baráti társaság volt, hanem hierarchikus minitársadalom, ahol mindenkinek megvolt a maga feladata. Andris először a többiek házifeladatát írta. Egész nap körmölt, de így sem jutott soha a végére. Később előléptették, azaz nem csak a házit kellett megírnia, hanem már fontosabb feladatokat is rábíztak. Futár lett, mert neki volt kerékpárja, és ráadásul megbízhatónak bizonyult. Ez a része tetszett neki, végre tényleg fontosnak érezte magát, elfogadott bandatagnak. 

Egyszer maga Tamás hívta magához. Bizalmasan, suttogva ültette le maga mellé a padra.

– Andriskám! – a vállát átkarolva közelebb húzta magához. – Ugye, milyen baró, hogy ilyen gyorsan beilleszkedtél! Ugye, te is így gondolod? A mi kis csapatunk összetartó erejének ilyen hűséges tagra van szüksége, mint amilyen te vagy!

Andris büszkén kihúzta magát a dicséretre, de amit utána történt, megdöbbentette, lesokkolta és megrémítette.

– Ugyan eddig apró-cseprő dolgokat bíztunk rád, de úgy érzem, eljött az ideje, hogy most már ténylegesen hozzánk tartozz, s az én személyes futárom legyél, és rád merjem bízni a keményebb árukat is – egy kis papírtasakot és egy ráragasztott cetlit vett elő, amit Andris kabátzsebébe dugott. Ruhán keresztül még megpaskolta, miközben felállt. – Ezt holnapig add át, a vevő tudni fogja, mit adjon neked érte cserébe. Ne feledd, ez már komoly dolog, erről már nem beszélhetsz senkinek! Ügyes fiú légy!

Paskolta meg Andris fejét, és magára hagyta.

Andris kíváncsi volt, mi lehet benne, de az iskola területén nem merte megnézni. Az osztályterem helyett egyenest a közeli kávézóba sietett. Végre előhúzhatta a zsebéből. A cetlin egy dátum, egy név állt. Cím sehol. Ahogy a tasakról leszedte a sárga post-it lapot, fehér, a ledarált cukorhoz hasonlító por hullott ki belőle az asztalra. Ugyan eddig csak a filmekben látott hasonlót, mégis pontosan tudta, mi az. Most jött rá, milyen futár lett ő.

TONIK KÁVÉ

Hozzávalók:
1,25 dl forró kávé
0,75 dl hideg tonik
5-6 darab jégkocka
lime

A jeget pohárba tesszük, felöntjük tonikkal. Óvatosan - egy kanál segítségével - ráöntjük a kávét, pár csepp limelével ízesítjük és tálaljuk.

Megköszönjük, amennyiben megosztod a barátaiddal és követsz minket a Facebookon! Másokkal is megvitatnád, esetleg van egy jó sztorid, várunk szeretettel a virtuális kávézónkban!.

Élvezetes kávézást és olvasást kívánunk!

Patri & Viv