Beülős Történet

A kókusz engem mindig a betegágyi lábadozásra emlékeztet. Kisiskolásként leestem egy lépcsőn, amitől elveszítettem az eszméletem. A kórházba vezető úton tértem magamhoz. Agyrázkódásom lett, a vállamon zúzódások, de komolyabb bajom nem esett. Viszont az esés előtt éppen vacsorázni készültünk, így az éhségtől igencsak fájt a gyomrom, ami miatt egy egész éjszakán át megfigyeltek. Az apró részletek már elvesztek, de arra emlékszem, hogy hazaérve kókuszdiót majszoltam.

Talán ez az emlék adta a következő Kanon chanos történet ötletét, melyhez tökéletesen passzol Patri Dalgona Matchája.

Fotó: Bakos Patrícia

Kanon Az új munkatársban tűnt fel először. A mostani novella pedig A karkötő közvetlen folytatása.

Kanon, aki szerette energikusan kezdeni a napot, szombat reggelente futni járt. Alig emelkedett fel a nap a horizonton, már vette is fel sötétkék melegítőjét. Ugyan nem futásra tervezték, meleg volt ahhoz, az anyaga sem légáteresztő, mégis megfelelőnek, sőt kényelmesnek találta. Ennél jobb úgysem akadt a szekrényében. A zsebébe csúsztatta ősöreg iPodját, amit néhány éve vett, jóval azután, mint ahogy beszüntették a forgalmazását. Nem örült volna, ha futás közben észrevétlenül elhagyja a zenelejátszóját, ezért óvatosan behúzta a zseb cipzárját, viszont hagyott annyi szabad helyet, hogy a hozzácsatlakozó fehér fejhallgató kábele könnyedén és biztonságosan kiférjen. Végül belebújt régi, széttaposott edzőcipőjébe, és útnak indult.

Maradhatott volna a közeli tér korszerű futópályáján is, de egy alkalom után elege is lett az ott keresztül-kasul rohangáló, hangoskodó gyerekek hadából. Inkább átvillamosozott a folyó túloldalára, ahol náddal körülvett, szökőkúttal díszített bányató körül szaladhatott hápogó kacsák és galambok kíséretében.

Dave Grohl erőteljes hangja töltötte be az elméjét, ahogy lépéseivel felvette The sky is a neighborhood ritmusát. Ahogy a zene átváltott a pörgősebb Pretanderre, úgy gyorsított fel Kanon is, éppen a futókör azon szakaszán, ahol kereszteződött a járdával. Talán emiatt nem vette észre a felé közeledő elektromos rolleren utazó öltönyös fickót.

A férfi sem látta a lányt. Késésben volt, egy üzleti ebédre sietett a tóparti étterembe. Ahogy a járdáról meglátta a csónakház kinézetű, pedáns épületet, szét sem nézve vette is be a kanyart, hogy a rekortánborításon levágja az utat. Csakhogy ebben a pillanatban tűnt fel a fák árnyékából a vele szembe futó Kanon. A férfi gyorsan arrébb rántotta a kormányt, amivel ugyan megakadályozta a lánnyal való ütközést, viszont ahhoz már késő volt, hogy felvegye a gyors jármű újirányú lendületét. Az apró kerekek kikapartak a vörös szőnyegen, egyenest a füves, göröngyös föld felé, és a férfi útját nem más, mint egy szelídgesztenyefa állta. A stramm, mégis könnyen billenő roller eldőlt, ő meg a táskáját elejtve arccal a fa törzsén landolt.

– Jól van, Uram? – Kanon cipője is kopott a hirtelen fékezéstől, de neki sikerült talpon maradnia. Aggódva odalépett, és mielőtt amaz megfordulhatott volna, már ott guggolt mellette, és segített neki a felülésben.

A férfi eddig makulátlan öltönynadrágján most csimbókokban lógtak a fűszálak, földdarabkák, a világos sportzakóját is beterítette a sár, így eredeti szürke színe inkább egybefüggő fekete lett. A ruhájának kinézete semmi volt az arcáéhoz képest. Számos helyen karcolások éktelenkedtek rajta, homlokán hatalmas, vöröses púp nőtt azonnal, szája feldagadt, az orrából elindult a vér.

– Kanon? – nézett rá meglepetten, miután a földre esett szemüvegét visszahelyezte a szemére.

– Igen – pislogott a lány. Nem mondhatta, hogy rossz lenne az arcmemóriája, de a szemüveges férfi egyáltalán nem tűnt ismerősnek a számára. Biztosan a kávéházban találkoztak, ahol dolgozott. Számtalan vendég megfordult náluk, és képtelenség volt mindenkire emlékezni, viszont az ő koreai-japán vonásai emlékezetesek maradtak már egyetlen találkozás után is. – Üdv.

– Te még mindig nem emlékszel rám! – nevetett fel kissé fájdalmasan Ármin, ahogy meglátta a lány bárgyú arckifejezését. Gyors ötlettől vezérelve lekapta a szemüvegét, hiszen eddigi találkozásaik során kontaktlencsét viselt. – Esetleg így?

Kanonnak cikáztak a gondolatai, ki is lehet a férfi, mire kellene emlékeznie, de a kilétét teljes homály fedte. Sajnálkozón megrázta a fejét, a melegítőnadrágjából előhúzott egy gyűrött papírzsebkendőt, majd a férfi felé nyújtotta.

Ármin elvette, megtörölte vele az arcát. Csak ekkor tudatosult benne, hogy vérzik. A vér látványára émelyegni kezdett, fejébe belehasított a fájdalom, bőre hófehérré vált.

– Biztosan jól van? – Aggódott Kanon a férfi állapotáért. Látta, hogy itt valószínűleg komolyabb a baj, mint ahogy az előre látható volt. – Hívjak egy mentőt?

Ármin kótyagosan megrázta a fejét, hátha sikerül elűznie a szédülését, bár ettől inkább rosszabb lett, most már a lányból is duplát látott. Segítséget kérve Kanon felé nyújtotta a kezét:

– Elég, ha fogsz nekem egy taxit… – mondta, ahogy a lány lábra segítette. – Addig én neki dőlök ennek a fának, s kicsekkolok ebből a vacakból – intett a földön heverő roller felé.

Kanon kicsit félve engedte el az egyre rosszabbul kinéző férfit, de miután amaz kétszer is megnyugtatta, nem fog elájulni, gyorsan körülnézett. Egy többsávos út szélén álltak, az étteremhez közel, ahová Ármin is tartott. Népszerűsége miatt taxiállomást alakítottak ki előtte a vendégek részére. Jelenleg is három autó várakozott fuvarra.

– Jöjjön! – karolta át a szédelgő férfit, és a sor legelején parkoló taxihoz vezette.

A sofőr láthatta őket a visszapillantótükörből, mert a kocsi mellé sem értek, már ugrott ki a vezetőülésről, s a gépjárművet elölről megkerülve, segítően nyitotta is ki a hátsó ajtót. Kanon besegítette a férfit, és mielőtt beült volna mellé, a sofőr felé fordult:

– Az ambulanciára, kérem, siessen!

A mondat második felét nem is kellett volna mondania, a sofőr a férfi állapotát látva egyetértett, jobb most nem húzni a menetidőt. Remélte, utasa nem lesz rosszabbul, kibírja azt a néhány percet, míg a lehető legrövidebb úton, néhány kisebb szabálytalanságot is beleértve eljutnak a traumatológiára.

Ármin körül nem akart tisztulni a kép. A szemüvege sem segített, továbbra is mindent homályosan látott, ezért jobbnak érezte a hűvös ablaküveghez nyomni a fejét. Alig indultak el, a telefonja rezegni kezdett a zsebében. Előhalászta, de annyira összeolvadtak a számok a kijelzőn, hogy Kanont kérte meg, vegye fel helyette. A lány vonakodva vette át, de mielőtt benyomta volna a zöld gombot, rájött, őt lehet, ismeri a férfi, de neki fogalma sincs, ki is lehet ő valójában?

– Mednyányszky Ármin – A lány tétovázását látva megkísérelt egy halovány mosolyt. Kanon tekintete felragyogott, és már magabiztosan szólt bele a telefonba:

– Itt Mednyányszky Ármin telefonja…

– Kanon? – hallott egy meglepett, női hangot a túloldalról. Mi a fene? Egy vadidegen telefonját felvéve bemutatkozás nélkül is tudják, hogy ő az? Hogy lehetséges ez? Ahogy szép lassan a vékony, női hang bekúszott a tudatába, felismerte annak élénk hanghordozását.

– Cintia? – Most Kanonon volt a sor, hogy megdöbbenjen. Honnan ismeri a legjobb barátnőjét? Milyen kicsi a világ!

– Nem is tudtam, hogy Árminnal vagy! – csicsergett Cintia örömittasan, bár Kanon mintha kis mérgelődést is kihallott volna belőle. – Mikor értek ide? Már csak Ármin hiányzik, hogy elkezdhessük a tárgyalást.

– Hát… – mielőtt válaszolt volna, habozva a férfire pillantott, aki továbbra sem nézett ki valami fényesen. Arcába nem tért vissza a szín, ahogy a fejét az ablaküvegnek döntötte, szemét lehunyta. Néhány tincs előre hullott, bele a szemébe. Kanon hirtelen erős késztetést érzett, hogy kisimítsa onnan, de inkább elfordult, és kibámult a másik oldalon az utcára. – Ne várjatok rá. Most kísérem be a traumatológiára, mert baleset érte.

– Úristen! – sikított fel Cintia. – Mi történt? Hogy van most? Nagyon megsérült?

– Szerintem csak enyhe agyrázkódása volt, de jobban örülnék, ha látná egy orvos. Cintia, leteszem, most értünk be a kórházba.

A kapuportás a sárga taxit minden fennakadás nélkül beengedte, miközben eligazította, melyik tömbnél álljon meg. Kanon megborzongott, ahogy észrevette a piszkos, sárgára festett falakat, melyekről csak úgy omladozott a vakolat. A kórház területén lassan haladhattak az úttesten sétálgató betegek miatt. Számos autó parkolt az épület körül, mégis szerencséjükre pont a bejárat mellett találtak egy üres helyet. Kanon ugrott ki elsőnek. A fotocellás ajtó mellett meglátott egy kerekeskocsit árválkodni, és mielőtt a sofőr kisegíthette volna Ármint, már oda is tolta hozzájuk. Határozottan beleparancsolta a férfit.

– Nem szükséges… – Ármin zavartan hárította volna el, de Kanon olyan ellentmondást nem tűrőn nézett rá, hogy inkább csak sóhajtott egyet, majd belehuppant. Szégyenkezett magán, de valahol a lelke mélyén, igencsak élvezte a lány gondoskodását. – Nem vagyok nehéz? Tényleg be tudok menni a saját lábamon is…

– Ssss… – bátorítón veregette meg a vállát a lány. – Inkább adja oda az iratait.

A kocsit a falhoz tolva beállt a regisztrációs pult előtti sorba. Hamarosan egy apró ablakon keresztül átnyújtva az igazolványokat egy középkorú nővérkének elmesélte, mi történt Árminnal, aki miután meghallgatta, intett is egy ápolónak, hogy tolják be a sérültet az egyik közeli vizsgálóba.

Kanon az ajtóig kísérte Ármint, ott becsukódott előtte az ajtó, és ott ragadt a várónak kinevezett folyosón. Leült egy műanyag székre, és csak remélni merte, gyorsan végeznek.

Nyomasztó, ablaktalan hely volt. A mennyezeten búra nélküli, hideg fényű ledcsövek pislákoltak. A falakat elvileg nyugtató zöldre festették, de mára vesztettek élénk színükből, foltosak, fakók lettek, amik inkább borzolták az ember idegeit. A folyosó mindkét oldalán emberek várakoztak, egyik oldalon székeken üldögélők, míg velük szemben a hordágyakon betolt, leginkább idős betegek. A levegőben pisi és alkoholszag terjengett. Hiába volt szombat délelőtt, már most számos alkoholmámorban megsérült egyed türelmetlenkedett. Egy ápolatlan, foghíjas, iszákos, rozoga férfi a többiekre fittyet hányva hangosan szapulta az egészségügyi dolgozókat, akik még így is kedvesen, megértéssel fordultak felé.

Jó félóra várakozás után megjelent az ajtóban Ármin egy fiatal, jóképű orvos kíséretében. A saját lábán közlekedik, állapította meg megkönnyebbülve a lány. Ahogy a férfi meglátta, önfeledten rávigyorgott:

– Reméltem, hogy itt talállak még!

– A férjének – szólalt meg az orvos, mire mindketten rámeredtek. A doki rájött, hogy tévedett, de nem tartotta fontosnak a módosítást, magában vállat vonva, bár jobban szemügyre véve Kanont folytatta. – Valóban enyhe agyrázkódása van az úrnak. A külső zúzódások komolyabb bajra utaltak, ezért a biztonság kedvéért csináltunk koponya röntgent és CT-t is. Mindkettő megerősített, hogy nincs nagyobb baj. A felületi sérüléseket lekezeltük, kapott egy tetanusz injekciót. Most néhány nap pihenésre lesz szüksége, mielőtt visszatér a mindennapi teendőihez.

A hallottakat feldolgozni sem volt idejük, mert abban a pillanatban, ahogy a doktor befejezte, az ijedt, aggódó Cintia viharzott oda hozzájuk:

– Ármin!

DALGONA MATCHA

Hozzávalók:
1/3 csésze kókuszkrém
1 evőkanál cukor
1 teáskanál matcha por
Tej, növényi tej ízlés szerint

Egy tálban habverővel addig keverem a kókuszkrémet, amíg tejszínhabszerűvé nem válik, ekkor beleszórom a cukrot és tovább keverem. Ezután beleszitálom a matcha port és azzal is jól elkeverem.
A kiválasztott tejet édesítjük, melegítjük, egy pohárba töltve, a matchás keveréket a tetejére halmozva tálaljuk.

Megköszönjük, amennyiben megosztod a barátaiddal és követsz minket a Facebookon! Másokkal is megvitatnád, esetleg van egy jó sztorid, várunk szeretettel a virtuális kávézónkban!
Patri & Viv.