Beülős Történet

Szomorúság, lehangoltság, kudarc esetén legjobb orvosság az almáspite koktél.

Vodkával.

A recept szokásosan a történet után.

Fotó: Bakos Patrícia

A telefon csipogásakor még nem gondolt semmire. Automatikusan rápillantott,  az izgatottság csak akkor futott végig rajta, amikor meglátta a feladót. A kiadó volt, akitől a regényötletére várt választ. Reményteljesen nyitotta meg, és kezdte olvasni. A nevénél még mosolygott, de ahogy haladt a sorokkal, úgy hervadt le az ajkáról: „Kedves Asszonyom, sajnálattal tudatjuk, hogy a legújabban beküldött kézirat-ötlete sem állja meg a helyét. Amennyiben mégis megírná, beszélhetünk a kiadásáról, de kérem, keressen hozzá mecénást. Köszönettel,”

Szemébe könnyek gyűltek. Fénylő gyöngyként várták, hogy aláhullhassanak, de Zóra gyors pislogással tuszakolta vissza őket. Nem sírhat, ilyen semmiség miatt nem sírhat! Rowling is számtalan próbálkozás után futott be. És a Harry Potter mi mindent adott a világnak! Nem vágyott ilyen hatalmas sikerre, ő csak nyomtatásban szerette volna látni a nevét. Egy vastagabb könyv borítóján.

A levelezésből még ki sem lépett, hiszen a válaszsorokat újra és újra elolvasta, hátha a századikra valami hihetetlen varázslattól a betűk táncot járva új értelmet nyernek, de mindenfajta szuggerálás ellenére sem mozdultak. Még halványan megremegni sem szándékoztak a könnyek fátylán keresztül.

A fehér-fekete sorok tetején hirtelen a húga neve kúszott be. Halovány mosoly tért vissza az arcára. Valahogy a testvére mindig ráérzett, mikor lenne rá szüksége.

– Szia, Gondolatolvasó! – hangjából csak úgy áradt a hála.

– Csak nem te is hívni akartál? – nevetett fel Réka, de a választ meg sem várva folytatta. – El sem hiszed, mi történt velem! Emlékszel, még a legelső barátomra, Robira? Na, szóval Robi most a hegyekben dolgozik egy wellness-szállodában. A múlt héten felhívott, hogy lenne egy állás a számomra. Megüresedett a hotel vezető menedzser pozíciója, és egyből rám gondolt.

– Gratulálok! – nyögte ki minden őszinteség nélkül.

Valahol a lénye legmélyén valóban örült a húga sikerének. Most mégis olyan elveszettnek érezte magát, hogy a szíve sajdult belé. Két évvel volt idősebb a húgánál, de ez a két év elég volt ahhoz, hogy két külön világba szülessenek, majd az életük is a lehető leghamarabb kétfelé ágazzon.

Zóra a csendes, visszahúzódó, félénk lány képzetét keltette, míg Réka a társaság középpontja volt. Mindketten okosak voltak, mégis Réka volt az egyetlen, aki ezt tökéletesen tudta alkalmazni is. Amíg Rékának felvágták a nyelvét, mindig mindenkinek volt egy frappáns felelete, addig a nővére csak hebegett-habogott. A helyénvaló, kissé pikírt válasz jóval később jutott eszébe, de ilyenkor már hiába verte a fejét a falba. Sosem értette, miért nem akkor jut eszébe a megfelelő válasz, amikor kellene? Mindez az iskolai eredményeiken is meglátszott. Mindketten szorgalmas diákok voltak, de míg Réka teljes figyelemmel a tanulásra koncentrált, addig Zóra figyelme többször idegen, fantasztikus világokba kalandozott, ahol a romantika kapta a főszerepet.

Világéletében arról álmodozott, hogy felnőve boldog feleség, szerető édesanya lesz. Kislányként megtalálta édesanyja eldugott menyasszonyi ruháját, amit összegyűrődve is gyönyörűnek, mesebelinek talált. Belső késztetést érzett, hogy felpróbálja. Ahogy belebújt a megsárgult fehér csipkével borított szaténba, a kicsi lány felnőtt nőnek érezte magát, aki élete legboldogabb napjára készül. Fantáziájában a templom bejáratánál türelmetlenül várta a sötét hajú hercege, aki az első pillanatra meghódította a szívét.

Réka inkább kétlábon állt a földön. Tizenhárom évesen nem mesehősök után futkosott, inkább kiélvezte, hogy ő utána szaladnak a fiúk, és már a suli udvarán csókot lopnak tőle. Valahol Zóra féltékenyen nézte a húga hódításait. Zavarta, hogy ő idősebbként sehol sem áll a fiúk szemében, pedig álmaiban ugyanolyan hódító teremtés, mint a testvére. Éjjelente elképzelte, ahogy egy sármos, angol arisztokrata előzékenyen meghajlik előtte, magához vonja, és ajkát forrón az ő ajkához érintve megkapja élete első csókját. A valóságban évek teltek el, mire bátorságot merítve odaállt az éppen akkor kiszemelt, jóval idősebb, ráadásul foglalt fiú elé, és őszintén, bár kissé kiszínezve azt mondta neki:

– Fogadtunk Rékával, hogy még ebben az évben, engem is megcsókolnak. Megtennéd ezt értem?

A fiú döbbenten nézte egy ideig az elszánt lányt, aki már kezdte azt hinni, veszett fejsze nyele az egész, de mielőtt visszakozhatott volna, az ifjú lehajolt hozzá, és szenvedélyesen megcsókolta. Legalábbis ő annak hitte, mert a valóságban semmi tüzesség nem volt benne, inkább egy óvatos, puhatolózás volt a másik szájában.

Réka majd’ elhűlt a megbotránkozástól, amikor Zóra a következő éj leple alatt elmesélte, kitől kapta az első csókját. Ott ültek a szobájuk puha szőnyegén, és a nővér boldogan, sugárzó arccal, vágyakozva avatta be a részletekbe. Persze, a húga reakcióját látván megbánta, hiszen azt elfelejtette, hogy a fiú barátnője közeli ismerősük, akihez a testvére sokkal inkább lojálisabb, mint a saját nővéréhez. Hiába, ő csak a nővére, míg a másikkal kebelbarátnők.

Zóra ebben az időben cédának érezte magát, mert hiába volt ő hűséges típus, hiába rajongott évekig ugyanazért a személyért, a férfiak először átnéztek rajta, és csak miután mással elköteleződtek, bújtak az ágyába. Talán a csendes, odaadó kitartása miatt lett ő a szerető, de míg a húga egyik párkapcsolatból a másikba sodródott, ő addig legtöbbször csak várt és várt, míg a szeretett férfi be nem adta a derekát. Csakhogy általában túl későn, viszont Zóra túlságosan szerelmes volt, hogy józan ésszel átgondolva nemet mondjon.

A családja sosem nézte jó szemmel, örökösen prédikáltak a helyes, erkölcsös viselkedésről. Emiatt Rékára kevesebb figyelem jutott. A lány nem is viselkedett megbotránkoztatóan. A barátait legtöbbször bemutatta a szülőknek, ha mégis volt egy-két egyéjszakás kalandja, hallgatott róla, mint a sír. Csendben élte életét. Zóra azért belelátott, hogy a húga sem olyan boldog, mint azt a szüleik gondolják.

Az anyjuk túlságosan uralkodó típus. Hiába rajongott a lányaiért, hiába áldozta fel az életét az anyaság oltárán, a lányok hiába köszönhettek neki számtalan dolgot, olyan hatalmi erővel lebegett a fejük felett, hogy a gyermekei egy idő után menekülni vágytak. Minél messzebb a szerető anya felügyelete alól. Az egyetem adta meg a kezdőlökést, és bérelhettek közösen egy lakást. Réka viszont ennél is nagyobb függetlenségre vágyott, így az első adandó alkalommal búcsút mondott nővérének, és összeköltözött a barátával.

A fiatalabb lány messze nem volt boldog a kapcsolatában, de nem merte beismerni. Bukásnak érezte volna, ő pedig sosem elégedett meg a második hellyel, és inkább kitartott a léhűtő, lusta fráter mellett. Ha már a magánélete nem úgy alakult, ahogy szerette volna, karrierje csak úgy szárnyalt szálloda menedzsmentként. Miután sikerült annyi pénzt félre tennie, hogy megálljon a saját lábán, összepakolt, és elköltözött egy saját albérletbe. Igazán ekkor nyílt ki előtte az élet. 

Zóra nem érezte ilyen szerencsésnek magát. Annyira nem látott bele a húga életébe, de mindig is irigyelte, hogy egy férfi ölelő karjába fekszik le este, és onnan is ébred fel reggel. Neki a plüss majmon kívül nem volt állandóság az ágyában, és időnként örülhetett néhány lopott órának az aktuális szeretőjével.

A találkák mindig ugyanúgy zajlottak, bár Zórát újra és újra remény fogta el, hátha most valami varázslat folytán megváltozik a viszonyuk. A néma, rezgő SMS kizárólag a napot és az órát jelölte. Nem volt benne semmi személyes, semmi várakozás, semmi vágyakozás. Nem szólították meg, nem kérdeztek semmit, de el sem köszöntek benne. Egyáltalán nem érdeklődtek, jó-e a lánynak, ráér-e, beteg-e, otthon lesz-e?  Egyszerűen egy hétköznapi napot és egy késő délelőtti, esetleg kora délutáni órát jelöltek meg az üzenetben. A hely egyébként is adott volt, Zóra egyszobás lakása.

A lány ilyenkor otthon maradt, kitakarított, szépítkezett. Mire a férfi becsöngetett, frissen mosott hajjal, rózsaszín babydollban nyitott ajtót. Nem köszöntötte a szeretőjét, amaz sem beszélt, csak vércseként lecsapott a lány rózsás szájára. Néhány óra múlva ugyanilyen csendben távozott. A becsukódó ajtó hangjára Zóra rendszerint visszaheveredett a pamlagra, és őrült, fájdalmas zokogásban tört ki.

Egyik napról a másikra azt vette észre, véget ért ez az időszak. Nem jött több SMS, nem várta már rózsaszín ködbe burkolózva. Egyszerű, szürkékké váltak a hétköznapok. A fájdalmas ürességét megpróbálta papírra vetni. Az összes érzését beleadta az írásba, mely nyugalommal, erővel, hittel töltötte el. Érezte, hogy megtalálta önmagát.

Lehet, hogy önmagát megtalálta, de a jövőjét továbbra sem. Az írás több volt számára, mint egy hobbi, de kevés ahhoz, hogy pénzkereseti eszköz legyen. Mindent megtett, de mindig kevés volt. Jó vagy, mondták neki, de unalmas. Unalmas, mint az életszemléleted. Annyi, de annyi mindent átéltél, az írásaid pedig olyan sivárak, mint a sivatag felszíne. Ott bujkál benned, de nem hagyod felszínre törni. Zóra nem csüggedt, minden egyes visszautasítás, kritika után talpra állt, és írt tovább. Mégis így tíz év elteltével is ugyanott állt, ahol kezdetekben – az állóvíz kellős közepén.

– Szóval elköltözöm – hallotta húga hangját a telefonban. – Ahogy Robitól elköszöntem, mentem is a főnökhöz, és felmondtam. Tudod, mennyire utáltam ott dolgozni. Mindig én voltam mindenért a feketebárány. Meguntam. Robi ugyan kevesebbet ajánlott, de ott rögtön a helyetteseként kezdhetek, az egész szálloda a kezem alatt lesz. Jó, valahol parázok tőle, hiszen ekkora felelősséget még nem kellett vállalnom, de tudod, hogy mindig ez volt a vágyam. Ma hazamegyek munka után, és elkezdek csomagolni. Anyuék még nem tudják. 10 nap múlva már ott kezdek. Jujj, olyan izgi! Addig szereznem kell egy fuvarozót. Szerinted, a mostani kollégát megkérhetem rá, tudod, akivel annyira egy hullámhosszon vagyunk?

– Hát….

– Mindegy, majd ha lesz alkalmam, megkérdezem. Ha meg nem, megkérem aput, hogy segítsen. Na, hagylak is, megyek! Annyi dolgom van…

Zóra szomorúan nézte a hirtelen elnémult telefont. Biztosan örülni fog a húga sikerének, de most ebben a pillanatban nem tudott. Vagyis neki örült, de képtelen volt elvonatkoztatni a saját kudarcától. Amint újra írni fog, amint lesz egy sikerélménye, biztosan teljes mellszélességgel fog a húga mellett állni, de most erre nem alkalmas. Szereti a húgát, de a mostani depresszív állapota mélyebb ennél.

Gondolt egyet, és betért a legelső kávézóba, ami az útjába esett. Keserűen elnevette magát, mert a hely olyan volt, mint egy könyvtár. Asztaloknál csendben olvasó vendégek, míg a falak mentén elhelyezett könyvesszekrények roskadásig a különféle kötetekkel. Álmodozva közelebb ment az egyikhez, majd néhány gerincén végigsimította a kezét, és elképzelte a saját nevét is közöttük. Álom, édes álom!

– Jöjjön, meghívom egy bánatűző almáspite koktélra! – hallotta a háta mögül. Megfordulva a kávézó tulajdonosa, egy kedves, fiatal hölgy, mosolygott rá, és egy fahéj és vanília illattal gőzölgő italt tartott felé. 

ALMÁSPITE KOKTÉL

Hozzávalók (2 adag):
4 dl almalé
1 vaníliarúd
fél citrom leve
0,5 dl vodka
fahéjszirup (2,5 dkg cukor, 2 fahéjrúd, 0,5 dl vízzel összeforralva)

Az almalevet a felvágott vaníliarúddal, citromlével és a fahéjsziruppal összeforraljuk, majd beleöntjük a vodkát és melegen tálaljuk.

Reméljük, ízlett az itóka és tetszett a történet! 

Várunk legközelebb is!

Patri & Viv

Megköszönjük, amennyiben megosztod a barátaiddal és követsz minket a Facebookon! Másokkal is megvitatnád, esetleg van egy jó sztorid, várunk szeretettel a virtuális kávézónkban!.