Az író megkapta hőn vágyott laptopját. Most már van min írnia, de ettől egyenes út vezet a siker kapujához?

Olvassátok el a novellát, s megtudjátok! 
Utána meg készítsétek el ti is a vodkás kávét, aminek alul megtaláljátok a receptjét!

 

Fotó: Bakos Patrícia

Trisha felpillantott, hogy ki rontott be így a kávézójába. Volt egy sejtése, ami be is bizonyosodott. Szélvész asszonyság esett be a kivágódó ajtón. Nagy lendülettel a pulthoz vágtatott, és ideges, nőiesnek egyáltalán nem mondható mozdulattal feltornázta magát az egyik forgó bárszékre. A táskáját viszont meglehetősen óvatosan helyezte biztonságba maga mellett. Végül a sírástól vöröslő, smink nélküli arcát a tenyerébe rejtette.

— Tessék! – tolt elé Trisha egy külön a barátnője számára fenntartott pillangós bögrét. – Mi történt?

— Ne is kérdezd! – kortyolt bele a rózsavízzel édesített tejeskávéba. – Megint elutasítottak! –drámaian felnevetett, mire a vendégek közül többen feléjük fordultak. – Mit csodálkozok, mi? Megszokhattam volna az évek folyamán! 

— Szélvész! – Trisha az egyetem óta becézte így. Már akkor olyan volt, mint egy forgószél, jött, s ment, állandó mozgásban volt. – Ez csak egy pályázat volt, majd lesz másik, ahol bejutsz!

— Á, többet már nem próbálkozom – rázta a fejét. — De tudod, mi a legrosszabb? Nem tudom, miért? Miért nem én? Miért nem jó az, amit írok? Miért nem olvassák el? Legalább mondanának valamit! Egy építő jellegű kritikát, vagy csak annyit, hogy szar az egész és hagyjam abba… De nem! Kukák! Érted? Egy szót sem mondanak! Akkor honnan tudjam, hogy jó-e vagy sem mindaz, amit csinálok?

— Figyelj, ez nem így működik! 

— Taníts Mester! – kesernyésen elvigyorodott. 

— Pontosan tudod: kitartás és gyakorlás a kulcs mindenhez!

Hogyne tudná! Egész életében kitartó volt. Ha valamit a fejébe vett, azt nem engedte, úgy ráharapott, mint a kutya a csontra. Vagyis…. egyáltalán nem volt ilyen! Az egy dolog, hogy gondolatban ezzel hitegette magát, de a valóságban sosem volt kitartó. Ha futni mentek is, Trisha volt a maratonfutó, míg Szélvész a sprintelő. Az elején beleadott mindent, de gyorsan kifáradt, míg a barátnője szépen, egységesen beosztotta az energiáját, egyenletesen végig futotta az egész távot. Mindenben így voltak. Trisha gyerekkori vágya volt, hogy a nagymamájához hasonlóan barista legyen, és most hosszú tanulási évek és kitérők után végre megnyitotta álmai kávézóját, míg Szélvész hiába akart hatéves korától sikeres író lenni, megállt egy szinten, ahonnan nem tudott továbblépni. Valahol belül sejtette, miért nem, de újra és újra elhessegette. Eltökélte, hogy író lesz, és ehhez ragaszkodott, de a tehetsége csak nem akart utat törni. Leginkább a képzelőereje, a fantáziája, a szókincse hagyta cserben. Görcsösen írt, hiányzott belőle a rugalmasság. Ráadásul még érdekes sem volt. Viccesnek pedig egyáltalán nem mondható. Kritikára, tanácsra vágyott, de senkit sem talált, aki iránymutató lett volna, mit hogyan csináljon, mire figyeljen. Féltékenyen figyelte mások sikerét. Ő is ott akart lenni a topban, ehelyett az utolsók után kullogott méterekre.

— Figyelj, van egy ötletem! – Trisha a fejével a bejárat felé intett. – Nézd, ki jön ott!

Szélvész egy magabiztos, lezser alakot látott feléjük közeledni, aki le sem vette a szemét a bárpult mögött álló nőről. Szélvész kérdőn felhúzta a szemöldökét, úgy pillantott a barátnőjére, akinek viszont nem volt ideje további magyarázatra, mert a férfi oda is ért hozzájuk.

—  Drága Trishám! – foglalt helyet Szélvész melletti széken. – A szokásos eszpresszót…

— Parancsolj – a hely tulajdonosnője mosolyogva nyújtotta is át a már elkészített kávét.

— Köszönöm, Angyalom! – kacsintott a nőre, miközben ügyelt arra, hogy mindenképp hozzáérjen a törékeny, hosszú ujjakhoz.

Trisha élvezte a férfi udvarlását. Régóta ismerték egymást, s a kezdetektől fennállt közöttük egy izgalmas kémia, bár a nő sosem engedte, hogy túllépjenek a játékos kacérkodás határán. Amióta megnyitotta a kávézót, a férfi mindennap betért hozzá, és eltúlzott bókokkal halmozta el, miközben a szépségéről áradozott. Mi tagadás, jól esett neki, hízott tőle a mája. Zoltán egyébiránt igencsak jó partinak számított. Helyes volt, intelligens, művelt üzletember, aki sikeres a szakmájában.

— Zoltán, fogadtok még új kéziratokat? – kérdezte Trisha, mire az írónő felkapta a fejét. Kapizsgálni kezdte, milyen tervet említhetett az előbb. Talán most mellé szegődik a szerencse!

— Nem igazán… — válaszolt egykedvűen a gyanútlan férfi. – Jelenleg elég nehéz helyzetben van a könyvszakma. Az online világ egyre előrébb tör, az emberek inkább e-book olvasókat vesznek, mint papíralapú regényeket. S ha újat adunk is ki, maradunk a jól bevált, sikerszerzőknél. Miért kérded, Kedves?

— Először is hadd mutassam be neked a barátnőmet, Katát – vonta be az izgatott Szélvészt is a beszélgetésbe. – Már meséltem róla, mint Szélvész, aki írogat. 

A férfin egyértelműen látszott, hogy fogalma sincs, kiről van szó, de azért mégiscsak imponálni akart a számára kedves hölgynek, így látványosan bólogatott, majd Szélvész felé fordult, és kezet nyújtott.

— Zoltán, a Nap Kiadó vezetőszerkesztője – mutatta be Trisha Szélvésznek, majd a férfi felé fordulva folytatta. – Szélvész szeretne egy novelláskötetet kiadni, de eddig nem igazán tudta, hogyan fogjon hozzá. Több helyen is megjelentek már az írásai, elég jó véleményeket kapott, de valamin mindig elcsúszik a dolog, és arra gondoltam, hogy hátha te… — rebegtette meg a szempilláit. – tudnál segíteni neki, kicsit a szárnyaid alá venni.

Zoltán nem szerette, ha nyíltan letámadták, de ennek a gyönyörű nőnek nem tudott nemet mondani. Habozott, körített, de Szélvész résen volt. Azon nyomban előhúzta a táskájából a kicsi roségold laptopját, majd felnyitotta. Szerencséjére a számítógépet pont arra találták ki, hogy alvó állapotból szempillantás alatt újra ott lehessen folytatni a munkát, ahol abbahagyták. Ahogy életre kelt a kisgép már a szövegszerkesztő fehér lapja villant fel fekete betűsorokkal. Pár gombnyomás, és egy korábbi, elkészült történet címe villogott a képernyőn.

— Ha tényleg nem lenne baj… elolvasná nekem ezt? – Szélvész ugyan zavarban volt, de érezte, hogy vagy most mutatja meg a férfinek, vagy sosem lesz rá alkalma. Mert biztosra vette, hogy ha e-mailben elküldené, a levele egyenest a kéretlenek között végezné, vagy olvasatlanul landolna a kukában. Nem akart erőszakos lenni, de nem vesztegethetett el egy ilyen jó alkalmat. – Nem hosszú, két perc sem kell az elolvasásához…

A szerkesztő azt vallotta, hogy kétféle író van: a talentum, aki csak úgy fénylik a sötétségben, és a másik, akiből ugyan nem kiemelkedő tehetség, mégis alázattal és sok-sok belefektetett munkával igazi sikert érhet el. Katát az utóbbinak képzelte. Úgy gondolta, hogy a kétségbeesés szélére került, és most utolsó szalmaszálként kapaszkodik Zoltánba.

A férfi bátorítóan rámosolygott, és miután maga elé húzta a gépet, olvasni kezdett.

Az eleje döcögősen indult, nem volt meg az az igazi ütős nyitás, amit annyira szeretnek a szerkesztők, mégis pár mondattal később már teljes egészében magába szippantotta a történet. Pontosan látta maga előtt a karaktereket, a cselekményt. Nem volt tökéletes, nyelvtani, leginkább stilisztikai hibákat talált benne, sőt több helyen kliséket tartalmazott, mégis szórakoztató, élvezetes írás volt, csak időt kellett hagyni a kibontakozásának. 

— Nézze… — mutatott egy szófordulatra, de mielőtt magyarázatba kezdett volna, gyorsan Katára pillantott. – Tegeződhetnénk? Úgy kényelmesebb lenne, legalábbis számomra…

Szélvész is jobban kedvelte a közvetlenebb hangnemet, mosolyogva bólintott, és a képernyőhöz hajolt. Annyira közel, hogy szinte összeért az arca a férfiéval, de ezt egyikük sem vette észre, teljes figyelmükkel a szövegre koncentráltak. Nem úgy az ajtóban megjelenő nő.

Zoltán gyönyörű barátnője volt, aki féltékenyen figyelte a jelenetet. Hatalmas napszemüvegét mérgében lekapta a szeméről, tekintete villámokat lövellt, míg szája vékony csíkká húzódott, és egyenest a párjához robogott. A karjára akasztott, elegáns retiküljét lecsúsztatta a kezébe, és ahogy megállt a férfi mellett, meglendítette, s végül Zoltán fejéhez csapódott. A szerkesztő fájdalmasan felkiáltott, kezével a most keletkező púpját kezdte masszírozni, miközben haragosan a támadója felé fordult.

- Mona, mi a franc ütött beléd? – rivallt a nőre, ahogy meglátta. 

- Belém? – indulatosan kisimította a szemébe hulló tincseket. – Te csapod itt a szelet másnak! Azt mondtad, hogy az irodában leszel, azért nem tudod elvinni anyámat a fodrászhoz! Erre hívom a titkárnődet, aki közli, nem is vagy bent. Hol máshol lennél, mint Trisha barátnődnél! Te szoknyapecér! – nézett megvetően Katára, aki meghökkenten pislogott mellettük. 

Zoltán zavartan nézte a nőt. Leendő anyósát kellett volna furikáznia, de semmi kedve nem volt az örökösen beszélő öreglányhoz, így munkára hivatkozott. Gyakran találkozott az irodában szerzőkkel, eggyel több, vagy kevesebb megbeszélése van a héten, annyira nem feltűnő. 

- De Mona kedvesem, éppen üzleti megbeszélésem van… — próbálta menteni a menthetőt. Magyarázatként rámutatott az elegáns laptopra. – Láthatod, hogy most is szöveget szerkesztünk…

- Ne nézz hülyének! – zokogott fel a nő. A szeme sarkából meglátott egy pohár limonádét a közeli asztalon. Hirtelen ötlettől vezérelve odalépett, elnézést kért, majd szó nélkül elvette, s ugyanazzal a mozdulattal Zoltán fejére öntötte. 

– További jó szórakozást! – vetette még oda, majd amilyen hévvel jött, olyannal is távozott. 

— Mona, Drágám! – kiabált utána az ázott férfi, és minden köszönés nélkül a barátnője után szaladt.

A döbbent Trisha és Kata egymásra néztek, és kacagni kezdtek. Szélvész beletörődött, hogy most sem lesz kiadva a novelláskötete, de legalább elszállt a rosszkedve, és ihletet kapott egy újabb történethez. Óvatosan lecsukta a szeretett gépecskéje tetejét, miközben hálát adott az égnek, hogy legalább az nem kapott a vízből. Gyorsan vissza is helyezte a táska védelmébe.

Trisha közben gyorsan csinált egy új limonádét a sokkolódott vendégének, bocsánatot kért, de továbbra sem bírta abbahagyni a nevetést.

— Mik meg nem történnek itt a Történetben? Erre innunk kell… — kacsintott Szélvészre.  – Jöhet egy vodkás kávé?

CAFFÈ ALLA RUSSA

Hozzávalók (1 adag):
1 presszó kávé
2 teáskanálnyi minőségi vodka (szükség esetén 2 cl)
kb. 1 dl darált jég
1 kávé
tejszín tejhab / tejszínhab
A kávét ízlés szerint édesítjük, hozzáadjuk a vodkát és jól elkeverjük. A poharat félig töltjük darált jéggel és ráöntjük a kávét és összekeverjük. Az elkevert italra rácsorgatjuk a kávétejszínt, majd a tetejére felgőzölt tejhabot teszünk (vagy tejszínhabot). Szívószállal szervírozzuk.

Tetszett a novella és a recept? Oszd meg a barátaiddal és kövess minket a Facebookon! Másokkal is megvitatnád, esetleg van egy jó sztorid, várunk szeretettel a virtuális kávézónkban!

Jövő héten a Café Bombón receptjét írjuk meg.

Várunk  akkor is szeretettel!

Patri & Viv