A japán tea találkozása a hideg eszpresszóval...
A japán-koreai lány találkozik egy hűvös(nek ugyan nem mondható) úriemberrel...
Az új munkatársból megismert Kanon most egy borkóstolón vesz részt.
A képen szereplő cappuccino recepjét a novella után keresd!
Fotó: Bakos Patrícia
A lányok valósággal beestek a borház ajtaján. Hosszasan tanakodtak, ki legyen az, akinek a hangja mélyebb, azaz bátrabb, és előre mer menni, de még a kő-papír-olló sem segített rajtuk. Végül úgy döntöttek, vesznek egy mély levegőt, s egyszerre nyomják le a kilincset. Egymást bátorítva meg is érintették a rézfogantyút, amikor az ajtót bentről kinyitották, és már csak azt vették észre, hogy odabenn álldogálnak a borospincében.
Kanon elnézést kért a kifelé tartó, elegáns öltönyt viselő férfiaktól, de azon kívül, hogy megmosolyogták és kikerülték őket, nem sokat foglalkoztak velük. A két lány zavart nevetgéléssel nézett körül. Nem is ők lettek volna, ha nem velük történt volna.
Hosszú, boltíves teremben voltak, aminek legmélyén állt egy rusztikus akácfapult. Felette fekete palára fehérrel rajzolt világtérképen tüntették fel az éppen kapható borok származásai helyeit. A helyet a hatalmas panorámaablakok tágították, míg a szemközti fal mentén világos akácból polcrendszer alakítottak ki, amin az eladásra szánt boro k sorakoztak.
Egy kedves, fiatal hostesslány kísérte őket az ablak mellett foglalt asztalukhoz. Cintia a streccs farmerjében könnyedén felpattant a széles bárszékre, Kanon viszont egy rövid ruhában volt, és végig attól tartott, hogy a kelleténél feljebb csúszik a szoknyája. A barátnője jókat mosolygott, ahogy zavartan húzogatta maga alá a fodrokat, s körülményesen helyet foglalt vele szemben.
Időközben egy fiatal borász mutatkozott be a teltházas közönségnek, és egy titokbort kínált körbe, amit rozéborok követtek.
Kanon már a második pohár után érezte, hogy nem volt a legjobb döntés egy fárasztó nap után üres gyomorral bevállalni egy alkoholfogyasztásról szóló estét. Egyáltalán nem sajnálták a kínált italokat, ráadásul összesen hétféle bort kóstoltak, ami azt jelentette, hogy a végére fejenként egy teljes üveggel megittak. Hiába tettek ki az asztalokra pirítósfalatokat olívaolajjal, nem lehetett annyit enni belőle, hogy a koreai-japán lány fejébe ne szálljon.
– Azt hittem, ti koreaiak bírjátok az italt – cukkolta a barátnője.
– Ezt a japán felmenőimnek köszönhetem – vigyorgott. – Megyek, veszek vizet, s kicsit kiszellőztetem a fejem. Itt maradsz addig?
Cintia a borospohara mögül rámosolygott, miközben a szemével a körülöttük beszélgető társaság felé intett. Ellesz ő itt, nem kell félteni!
Kanon szédelegve állt fel. Ülőhelyzetben, észre sem vette, mennyire forog körülötte a világ. Állva már nem volt ilyen biztos a lábaiban, csetlő-botló mozdulatokkal tudott csak megfordulni, hogy célba vegye a helyiség teraszrészét. Azt hitte, hogy mindezt kecsesen, előkelően hajtja végre, de a valóságban két embernyi helyre is szüksége volt. Ahogy kibillent egyensúlyából karjaival még egy rossz balerinát is megszégyenítő csapkodásba kezdett. Mindezt olyan sikeresen, hogy egy közelben felszolgáló pincért is magával rántott. Szegény fickó is abban a pillanatban fordult Kanon felé, amikor a lány próbált egyensúlyba kerülni, így az egymáshoz közelebb eső kezeik összeakadtak. A pincér szeretett volna talpon maradni, a poharakat a tálcán tartani, de ahogy az ütközéstől előre lendült, a másik keze Kanon féloldalas dekoltázsán landolt. Ha fogott is valamit, ösztönszerűen elengedhette, miközben végigsimított az igencsak aprócska, almaformájú domborulaton. Kanonnak kellett egy-két pillanat, mire felfogta, mi is történt, hol volt a férfi keze, de addigra a pincér egy odavetett bocsánattal el is tűnt a szeme elől. A lány vöröslő arccal sietett kifelé.
Cintia az egész jelenetből nem sokat vett észre, mert a figyelmét már a szomszéd asztalnál beszélgető urak foglalták le.
*
Ármin azonban szemtanúja volt az előbbi incidensnek. A pincér közvetlen előtte őt kínálta pezsgővel. Úriemberként segíteni akart, de mielőtt odaléphetett volna, a felszolgáló el is tűnt, a lány pedig továbbsietett.
– Ó, ő sem maradt szomjas – jegyezte meg a férfi mellett álló előkelő nő. Szemével egy pillanatra követte a lányt, de hamar visszafordult a társasághoz, és folytatta a beszélgetést a klasszikus zene jelenlegi helyzetéről.
Ármin az elhaladó lány után nézett, míg az végleg el nem tűnt a szeme elől. Azután sem fordult vissza a többiek felé, inkább belekortyolt a pezsgőjébe, és a különleges teremtés körül jártak a gondolatai.
Nem sok kedve volt a mostani borkóstolóhoz, mert a húga gyerekkori barátnőjét is pesztrálhatta az este. Fogalma sem volt, a húga miért kérte, hogy Eszter mellett álldogáljon, hiszen a nő egy híres operaénekesnő, ráadásul sosem volt egy elveszett bárány, a társaságból egyébként is mindenkit ismert. Viszont Titanilla hajthatatlan volt, és addig rágta a fülét, amíg meg nem ígérte neki. Azért be kellett ismernie, Eszter nem volt rossz partner, könnyedén csevegett, nem volt olyan téma, amihez egy-két szót ne tudott volna hozzászólni, vagy értelmesen és érdeklődőn hallgatni. Csakhogy egyetlen egy momentummal nem számolt. És pedig azzal, hogy amikor a házigazdákkal mennek ki Eszter elé az autóhoz, egy fiatal, egzotikus szépségű csitri már-már a karjaiba omlik.
Mandulavágású szeme csillogott, arca kipirult, vállig érő haját laza hullámokba szárította. Finom, lágy tónusú illat lengte körül, mely a japán körte aromájában teljesedett ki. Szeretett volna tovább elmerülni a jelenésben, de a teremtés szempillantás alatt eltávolodott tőle, őt pedig várták odakinn.
A későbbiekben eszébe sem jutott az ázsiai lány, amíg hirtelen fel nem lökte a pincért, vagy amaz őt, mert onnan, ahol éppen állt, egyáltalán nem volt egyértelmű. Ám a boroktól kicsit mámorosan is elbűvölőnek találta. Egy kósza ötlettől vezérelve indult volna megkeresni, amikor Eszter váratlanul hisztérikus hangja megállította:
– Ármin! A karkötőm!
A férfi döbbent tekintettel fordult a nő felé, aki vékony csuklóját mutogatta kétségbeesetten, amin még pár perccel korábban gyémánt– és smaragdberakásos aranykarkötő ragyogott, ugyanolyan cseppformájúak voltak a kövei, mint a fülében, nyakán függők.
– A karkötőm! Eltűnt – ismételgette. – Az előbb még rajtam volt, most meg sehol! El sem mozdultam innen, ha le is esett volna, itt kellene lennie a lábunknál, de nincs!
Valóban, több férfi hajlongott körülöttük, de egyik sem lelte meg. A társaságukban ott állt a hely tulajdonosa is, aki rémülten sopánkodott ahelyett, hogy bármi értelmeset is csinált volna.
– A pincér! – villant Ármin eszébe a korábbi incidens. Különösképpen a szolgáló szokatlan viselkedése, megjátszott ügyetlenkedése.
A tulajdonosnak nem is kellett több, rögtön odaintette magukhoz a férfit. Alacsony, vékony alak volt, alamuszi tekintettel.
– Nagyon sajnálom, de nem láttam! – sopánkodott túlzott megjátszással. – Viszont az előbb volt erre egy részeg ázsiai nő, aki furcsán közelített Önök felé. Talán ő lehet a tolvaj, hisz’ tudják, milyenek ezek a francos kínaiak.
Bár egyikük sem tudta, de nem is gondolkodtak ezen. Eszternek csak az számított, hogy visszakapja a szeretett karláncát. Megszorította kísérője mindkét kezét, s könnyes szemekkel könyörgött:
– Ármin, kérlek!
A férfi nem tudta, mit várna tőle, de csitítóan megpaskolta az apró kezeket, és megígérte, hogy elmegy, megkeresi a lányt, s visszaszerzi az ékszert. A hálálkodó Esztert a hely tulajdonosára bízta.
Visszaidézte a lány viselkedését, és volt egy sejtése, hol találhatja meg. A terasz felé vette az irányt, és valóban Kanon az akantuszleveleket formázó vaskorlátra támaszkodva bámult a város felé.
– Jól van? – kérdezte mellé könyökölve Ármin, miközben ő is a távolba révedt.
Lábuk alatt volt az egész város kivilágítva. Középen hömpölygött a széles folyó, amin hatalmas uszályok és üdülőhajók ringatóztak.
– Nem mondanám – suttogta Kanon. – Kissé szédülök. Azt hittem, hogy jót tesz a friss levegő, de tévedtem. Ahogy kijöttem, csak rosszabb lett.
A férfi önkéntelenül elmosolyodott, ahogy a lányt hallgatta. Bársonyos a hangja, illik hozzá… , gondolta, miközben elfordult a város fényétől, hogy teljes egészében a bájos arcot tanulmányozhassa. Élvezetét lelte benne, tetszett, ahogy révetegen meredt előre, mintha egy teljesen más dimenzióban lenne, mégis a hangja tisztán, érthetően csengett.
– Egy értékes karkötőt keresünk – tért a lényegre.
Kanon először értetlenkedve nézte, fogalma sem volt, miért éppen neki mondja, aztán egy furcsa, lehetetlen gondolat jutott az eszébe. Megrázta fejét, mert az nem lehet! Nem is találkozott korábban ezzel a férfival, sőt ahogy Cintiával megérkeztek, rögtön le is ültek, majd csak a pincérrel ütközött össze, senki mással.
– És én miben lehetek a segítségére? – kérdezte szembe fordulva a jóképű férfival.
Ármin belenézett a sötétbarna, már-már fekete szemekkel, majd a tekintete kíváncsian lejjebb vándorolt a kecses nyakára, onnan a diszkrét dekoltázsára, amit egy ezüstözött nyaklánc emelt még inkább ki a fehér lapruhából. Ahogy követte az átlapolós ruha vonalat, egyszer csak ott virított félig a dekoltázsból kilógva a zöldköves karlánc.
– Ebben – mondta a férfi, és megfogva a karkötőt felemelte. Kanon először el akarta csapni onnan az illetéktelen kezet, de a mozdulat felénél ő is észrevette a szokatlan helyen megbúvó ékszert.
– A pincér… – suttogta, ahogy bevillant neki a pingvinruhás taperolása.
– Kanon, drágám! – hallották meg valahonnan a hátuk mögül Cintia aggódó hangját. – Jól vagy? – kérdezte, mielőtt felfoghatta volna, milyen jelenetbe csöppent. Egy izgalmas kinézetű, karakteres öltönyös férfi egy gyönyörű gyémántékszert nyújt a barátnője orra elé, aki ledermedve mered rá.
– Nem igazán – válaszolt Kanon, de nem nézett Cintia felé. Továbbra is a férfit és a karkötőt nézte.
– Gyere, menjünk, fogjunk egy taxit – lépett közelebb Cintia.
– Várjanak meg, hazaviszem magukat – ajánlotta fel Ármin. A szőke lány rosszallását látva, gyorsan hozzátette: – Ilyenkor órákat is várni kell a taxikra, a barátnője pedig láthatóan nem érzi túl jól magát. Gyorsan elköszönök a barátaimtól, és jövök!
Ahogy ott hagyta a két barátnőt, csak reménykedhetett, hogy valóban ott maradnak, míg vissza nem tér.
Eszter kéztördelve várta Ármin visszatérését. Hiába próbálták nyugtatgatni, képtelenség volt. Túlságosan sokat jelentett neki az a gyémántszett, amely már nem lett volna egységes a karkötő nélkül. Fellélegezve reménykedni kezdett, ahogy a visszatérő férfi mosolyát meglátta.
– Megtaláltam – emelte fel a karkötőt a nő szeme elé.
– Ó, köszönöm! – hálálkodott megkönnyebbülve. Az ékszerben gyönyörködött még egy pillanatig, amíg Árminnal visszacsatoltatta a csuklójára.
A férfi lélekben már vissza is tért a rá várakozó lányokhoz, de az operaénekesnő hirtelen belékarolt.
– Úgy megkönnyebbültem! – hajtotta a fejét a férfi vállára. – Ünnepeljük meg! Mit szólsz hozzá?
– Sajnálom, de ma még dolgom van – bontakozott ki az ölelésből. – Ha megbocsátasz, most távoznék. Ha bármire szükséged van, Frigyes – intett a borozó tulajdonosának – a rendelkezésedre áll.
A tulajdonost meg sem kellett kérni rá, már ott is termett a gyönyörű énekesnő mellett, s vonta is magával a társalgásba, Ármin pedig egy eddig ismeretlen bizsergető érzéssel a mellkasában visszatért a teraszra.
– Köszönjük, hogy hazavisz minket! – hálálkodott Cintia folyamatosan az úton, amíg a lakása elé nem értek.
Kanon néma maradt, ő csak arra figyelt, hogy a forgalom, a piros lámpák ne háborgassák még jobban a kavargó gyomrát.
*
Néhány nappal később Ármin ismét átkozta azt a pillanatot amikor Titanillának igent mondott. A városon kívül kellett volna találkoznia egy szőlőtermesztővel, erre most autókázhatott a dugóban egyenest a belváros felé. Ilyenkor még parkolni sem lehetett sehol a közelben, több kört is tehettt környéket, mire végül majdnem egy kilométerre talált egy üres parkolóhelyet, ahonnan gyalogolhatott vissza a kávézóba. Csak azért, mert a húga ragaszkodott a kedvenc helyéhez. Kedvenc helye, a francokat!, dühöngött magában Ármin, hiszen fogadni mert volna, hogy a lány kétszer nem fordult még meg itt. Ám átlátott a szitán, és nem érte váratlanul, hogy nem egyedül találta a kávézó teraszán a testvérét. Természetesen Eszter is ott ült vele szemben, lábait keresztben összefonva.
Ármin gyors puszival üdvözölte mindkét hölgyet, majd helyet foglalt közöttük. Meg sem kellett kérdeznie, mit isznak, a hosszú, vékony, tölcsérformájú pohár mindent elárult. Előre isznak a medve bőrére, csóválta a fejét a pezsgő láttán. Kora délután révén, egyébként is autóval volt, eszébe sem jutott csatlakozni hozzájuk, inkább maradt az eredeti tervénél, az eszpresszónál.
Éppen állt volna fel, amikor Kanon sietett be a boltíves átjárón a kávéházba.
Ármin ugyanolyan üdének látta, amilyennek a borház ajtajában, a leges-legelső találkozásuknál. Haja most is természetes hullámokba szárítva, mintha most kelt volna ki az ágyból. Ármin akaratlanul is elgondolkodott azon, hány órájába is telhet azokat a valószínűleg szögegyenes hajszálakat ilyen mesterien vadóccá varázsolnia.
Akaratlanul is a lányra mosolygott, aki tudomást sem vett róla, gyors léptekkel eltűnt a kávézó ajtajában.
– Ha megbocsátotok! – szabadkozott a húga és az operaénekesnő felé, majd felpattant, és besietett ő is az épületbe.
Kanon egyenesen a pult mögé ment. A táskáját felakasztotta egy fogasra, kezet mosott a mosogatócsapnál, magára kötött egy fekete kötényt, és mire mosolyogva megfordult Árminnal találta magát szembe.
– Egy pillanat Uram, a kolléganőm mindjárt jön, s felveszi a rendelését – mondta kedvesen, és már nyúlt is volna a kávégéphez, hogy betöltse a kávébabot.
– Túlélted a szombat estét? – kérdezte kissé megbántva Ármin. Meglepődött a hűvös, távolságtartó üdvözlésen.
A kérdést hallva Kanon ledermedt. A szombatból nem sokra emlékezett. Az utolsó tiszta mozzanat, hogy az asztalnál ülnek Cintiával, és a sokadik borral koccintanak. Visszafordult a férfihez, alaposan megnézte az arcát, de még egy kósza momentum sem ugrott be a későbbiekből. Azt sem tudta, hogyan került Cintia kanapéjára, ahol másnap délelőtt elviselhetetlen fejfájással ébredt. A barátnője ugyan hadovált valami karkötőről meg idegenről, de annyira fájt a feje, hogy a felét nem értette meg.
– Sajnálom, de…
– Kanon, gyere! – szólt közbe az egyik asztal mellől a kolléganője. – Vedd fel a rendelést az ötös asztalnál, míg elintézek egy gyors telefonhívást.
A lány bizonytalanul a férfire nézett, de nem tudta, mit mondjon, így gyorsan eleget tett a kérésnek. Ugyan továbbra is érezte a hátába fúródó kíváncsi tekintetet, de azért sem fordult vissza.
Ármin rendelés nélkül, a gondolataiba mélyedve visszasétált a húgáékhoz. Nem is sejtette, hogy itt fog összefutni a lánnyal, azt meg végképp nem gondolta, hogy ilyen távolságtartó lesz vele. Talán éppen emiatt keltette fel még jobban az érdeklődését.
MATCHA CAPPUCCINO
Hozzávalók (1 adag):
½ dl nagyon meleg (de nem forrásban lévő) víz
1 teáskanál matcha tea por
1 teáskanál méz vagy juharszirup
1 dl tej
1 csésze jég
1 adag hűtött eszpresszó
Elkészítés:
Tegyük a matcha port egy bögrébe, adjuk hozzá a vizet és keverjük el, majd adjuk hozzá a mázet vagy a juharszirupot és azzal is keverjük el. A tej felét tejhabosítóval habosítsuk fel.
Öntsük a matcha-t egy pohárba, adjuk hozzá a jeget. Lassan öntsünk rá a ½ dl tejet, majd a kávé és a tetejére halmozzuk rá a felhabosított tejet. Azonnal tálaljuk.
Reméljük tetszett a történetünk, ízlett a kávénk! Várunk jövő héten is!
Patri & Viv
Addig is megköszönjük, ha megosztod a barátaiddal és követsz minket a Facebookon! ,
Esetleg megvitatnád az olvasottakat, vagy elmesélnél te is egy jó sztorit, gyere a virtuális kávézónkban!.
