A mostani történetet egy különleges kávé ihlette, a vörös bársony latte. Különlegessége, hogy az espressóhoz céklalevet öntünk.
Recept (1 adag):
1 ek zsírszegény kakaópor
1/4 teáskanál vanília kivonat
1 evőkanál céklalé
1 evőkanál cukor (opcionális)
1 csésze friss főzött kávé
1 csésze tej
A kávéscsészében összekeverjük a kakaóport, a vanília kivonatot, a cukrot és a céklalevet. Hozzáöntjük a forró kávét és jól elkeverjük. A tejet felhabosítjuk, majd a kávés mixre öntjük.
Fotó: Bakos Patrícia
A kávézó tulajdonosnője éppen a darálni kívánt kávébabokat szórta bele a robosztus, olasz kávéfőzőgépbe, amikor csilingelni kezdett az ajtó felett lógó harang. Felnézett, és mosolyogva fogadta a betérőt. Az első törzsvendégek egyike volt, az idősödő táncosnő, a Művésznő.
Izabella óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, ismerősként köszönt, majd egy pillantással szemrevételezte a helyet. A legbelső sarkot nézte, hogy az ottani eldugott asztalka üres-e. Általában odaült délutánonként. Hétköznap, sőt gyakorta hétvégén is rendszerint a kávézót választotta, hogy kipihenje a nap fáradalmait, szusszanjon egyet, mielőtt folytatódnának a próbák, vagy az előadások. Ilyenkor betért ide, csendben, pehelykönnyű léptekkel hátravonult, ahol már az asztalon egy bőrkötésű könyv várta, hogy folytassa az olvasást, míg a szokásos vörös bársony lattéját elkortyolgatja. Minden egyes alkalommal azt ivott, már kérnie sem kellett, a Tulajdonosnő hozta is a céklalétől vöröslő tejeskávét. Most is egyetlen vágya volt, hogy a nap korábbi keserűségét elfeledtesse vele a már legalább ezredszer olvasott Anyegin romantikus, plátói, beteljesületlen szerelme. Viszont kedvenc asztalánál egy fiatal szerelmes pár turbékolt. Úgy látszik, ők is úgy gondolták, hogy a lehető legjobb hely összebújni, szerelmetes pillantásokat váltani, egymás kezét szorongatni a félreeső kis zug. Izabellának nem volt más választása, mint leülni legközelebbi üres asztalhoz.
Micsoda pocsék nap, gondolta búsan, ahogy levetette a válltáskáját a székre. Nem volt babonás természet, de arra nagyon ügyelt, hogy semmit se rakjon le a földre. Azt mondják, olyanból kifolyik a pénz, és úgy érezte, sosem volt annyira szerencsés alkat, hogy ezzel is kísértse a sorsot.
Éppenhogy helyet foglalt, a fekete táska egyik belső zsebében Vivaldi Tavasz hegedűversenye kezdett el szólni. Sóhajtva halászta elő. Fáradt volt, kedvetlen, elszontyolodott, és még ebben a kis időben sem hagyják békén, amikor csak csendre és magányra vágyik. Düh villant a tekintetében, ahogy a régi, nyomógombos telefonján meglátta a hívó felet. Orsolya volt az, a legrégebbi vetélytársnője, élete szomorítója!
- Izácska! – ideje sem volt beleszólni, már hallotta a harsány, tudálékos hangot. Gyűlölte, ha így szólították. Ő Izabella volt. Az Izákat mindig gyengéknek, befolyásolható személyeknek, leigázottaknak képzelte el, míg az Izabellák erősek, kitartóak, célratörők és büszke Primadonnák! Igen, így nagybetűvel!
Életében nem volt olyan boldog, mint húsz évesen. Amióta tíz évesen elkezdte a balettiskolát, minden álma az volt, hogy egyszer eljátszhassa a Hattyúk tavában Odette és Odile kettősszerepét. Mindig is lenyűgözte, ahogyan a táncosnők két teljesen eltérő személyiséget jelenítenek meg a színpadon. Odette a törékeny, tiszta lelkű hattyúlány, addig Odile az apja árnyékában bujkáló, elnyomott leány, akiből a forgó tánc alatt olyan szenvedélyes, hódító, csábító teremtmény szabadul fel, aki láttán nem csoda a herceg hirtelen jött pálfordulása.
Húszévesen megadatott neki, hogy ott álljon a hőn áhítozott hattyú ruhában a színpad közepén térdelt a bal lábán, míg a jobbat egyenesen és mozdulatlanul hátra nyújtotta, mely felett kicsavart karjaival kecses szárnyat formázott. Az ováció, tapsvihar közepette a párját, Siegmund herceget alakító danseur szerelmes tekintettel segítette fel, hogy a végén kéz a kézben is meghajolhassanak az ujjongó tömeg előtt. Ők voltak az év felfedezett párosa, akiért mindenki rajongott. Tökéletesen mutattak egymás mellett, táncukban olyan összhang jelentkezett, mintha már évek óta együtt táncolnának, sőt mintha nem csak a színpadon játszották volna el a szerelmeseket, hanem a valóságban is több lenne közöttük. Lackó erre játszott rá, míg Izabella csak a szerep csillogásában tündökölt, s sosem tekintett a férfira bensőségesen. Sőt mi több, mindig is egy bájgúnárnak tartotta. De ez az egy jelenet elég volt ahhoz, hogy Orsolya végérvényesen ellene forduljon.
A válogatás próbatáncán mindenki jó előre elkönyvelte, hogy a főszerep kizárólag Orsolyáé lehet, aki ugyan kislány korától úgy ugrándozott a tütüjében, mint egy udvari bolond, s inkább volt harsány, mint bájos. Azt mindenki elismerte, hogy tehetséges balerina, mégis azzal is mindenki egyetértett, hogy hiányzik belőle a született előkelőség. Viszont kezdetektől a tanárok kedvence volt a tenyérbe mászó modorával.
Orsolyának igazán csak egy vágya volt akkoriban: Lackóval táncolni. Lackó volt akkor minden ifjú balerina álma, a magas, szőke herceg. Orsolya presztízskérdést csinált abból, ki lehet éppen az ifjonc táncpartnere. Emiatt sosem tudta megbocsátani Izabellának, hogy a Hattyúk tava előadásban nem csak a tündöklést vette el tőle, hanem még volt olyan szerencsés is, hogy megkapta Lackót táncpartnerül. Izabella akkor még nem sejtette, hogy ez a szerencse, mekkora balszerencsét hoz majd az életébe...
- A holnapi főpróba fél tízkor kezdődik! Ne késs el! Tudod, hogy Lackó mennyire gyűlöli a későket – mondta a telefonban Orsolya, és rögtön meg is szakította a vonalat.
Még mindig megaláz, ha teheti, konstatálta Izabella, miközben visszacsúsztatta a mobilját a helyére. Fájt neki, egy húsz évvel ezelőtti esemény mennyire kihathat a mai napig az életére. Ahogy a Hattyúk tava előtt is mindene volt a tánc, még a fiatalkori, költők iránti lángolását is feláldozta a balettért, úgy később is minden elé helyezte a szakmáját, és mégis a végére egy lenézett, semmitmondó háttértáncos lett, akibe ott rúgnak bele, ahol csak tudnak. Orsolya is pontosan tudta, hogy az elmúlt évtizedekben egyszer sem késett el egy próbáról sem, mégsem hiányozhatott a végéről a lealacsonyító parancs.
Izabella a premier után elhitte, hogy sínen van az élete, karrierje. Sikeres lett az adaptáció, szerette a közönség, a koreográfus is meg volt elégedve velük. Remélte, most már egyenes út vezet az Étoile címhez. A valóságban viszont sosem érte el.
Néhány előadással később a társulat igazgatója behívatta az irodájába. Izabella izgatottan ment be hozzá, hiszen előző este is teltházat sikerült elérniük Lackóval, de amint meglátta az igazgatótanács komor arcát, már sejtette, hogy baj van.
- Tudomásunkra jutott, hogy a kisasszony e hónap első hetében több társulati tag ellen vagyoni bűncselekményt követett el, emiatt fegyelmi eljárást indítunk Ön ellen – hangzott az ítélet.
Izabellát lesújtotta a hír. Sosem lopott még egy cukorkát sem, főleg nem a társaitól! Pontosan tudta, hogy Orsolya keze van az ügyben. A lány nem is tagadta, negédes mosollyal adta a tudtára, de ezenkívül semmi bizonyítéka nem volt ellene. Ugyanúgy nem találtak ellene sem, de mindez elég volt ahhoz, hogy többet nem táncolhatta Odette és Odile szerepét, amit végül Orsolya vett át tőle.
Izabella karrierjét végigkísérte ez a szomorú eset. Maradhatott a társulatban, nem rúgták ki, de soha többé nem kapott főszerepet, és egyre lejjebb csúszott a ranglétrán.
Ahogy az évek teltek, kezdte feladni azt a reményét, hogy egyszer újra visszatérhet és szárnyalhat. Elfogadta, hogy az ő élete nem több egy színpadi kelléknél, miközben folyamatosan azt a kontrasztot figyelte, ami közte és Orsolya között keletkezett. Lassacskán észrevette, hogy a bőre nem feszes már annyira, fáradékonyabb egy-egy nap után, már nem vágyik igazán vissza azokba a szerepekbe, amiket ráosztanak. Felismerte, hogy hamarosan itt a vég, az ő karrierje leáldozott, el kell engednie az álmait.
Ekkor jelent meg újra az életében Lackó, de már koreográfusként. Anna Pavlova emlékműsort tervezett, és Izabellát kérte fel, hogy a minden idők legnagyszerűbb balerina legismertebb szóló tánckölteményét adja elő utolsó számként.
- Idehozzam a könyvét? – zökkentette ki a gondolataiból a kávézó tulajdonosnője, ahogy lehelyezte Izabella elé a szív alakú csészét a halvány rózsaszín kávéval.
- Nem kell, köszönöm – felnézve a művésznő a fiatal nőre. – Ezt megiszom, megyek is. Holnap este fellépésem lesz.
Mosolygott, de a szíve szakadt. Holnap fog utoljára színpadra állni, mint egy haldokló hattyú, kinek éneke már a túlvilág szépségét hirdeti.
Amennyiben tetszett a novella, kövess minket a Facebookon, illetve megköszönjük, ha megosztod a barátaidnak, ismerőseidnek.
Hogyha kötetlenül beszélgetnél a történetről, esetleg van egy jó sztorid, amit szívesen olvasnál itt, szeretettel várunk a blog virtuális kávézójában!
A következő történetben egy fiatal anyuka kap főszerepet.
Viv
