A kávé alapból fekete színű. Szoktuk is mondani, hogy iszunk egy feketét. Na, de mi van akkor, ha a fekete italt megspékeljük még egy kis aktív szénnel?
Találkozhatunk lelkünk kísértő démonjával...
A következő novella után megtaláljátok a fekete latte receptjét is!
Fotó: Bakos Patrícia
— Szia! — Hallottam valahonnan a hátam mögül.
Sötét volt a szobában. Messziről egy utcai lámpa fénye pislákolt, de ahhoz halovány volt, hogy a szemem legalább a bútorok körvonalait kivehesse. Legalább a hold fényét láthattam volna, de az is felhő mögé bújt. Egyedül voltam, eddig a kanapén elnyúlva szunyókáltam. Gyorsan körülnéztem, de semmilyen mozgást nem érzékeltem a saját levegővételemen kívül. Érezhetően továbbra is egymagam voltam.
— Hol vagy? – kérdeztem hangosan kimondva a szavakat. Nem kiabáltam, mégis erőteljesen töltötte be a helyiséget.
— Itt ülök veled szemben – hallottam a hangját, de nem láttam senkit és semmit magam előtt. – Kérsz egy kávét?
— Éjjel már nem kávézom – válaszoltam, miközben azon törtem a fejem, hogyan tudna egy elképzelt hang materiálisan megkínálni bármivel is. – Ki vagy?
— Tudod te azt pontosan jól.
A hang nyugodt volt, kissé játékosan csengett, mint amikor egy jó beszélgetésre készül az ember. Fáradt voltam, a fejem kótyagos, és abnormálisan egy láthatatlan, idegen hanggal beszélgettem.
— A lelkiismeretem? – tapogatóztam.
— Dehogy! – a hang felkacagott, mintha egy jó viccet meséltem volna. – De ha szeretnéd lehetek az is.
— Nem tettem semmi rosszat, hogy most a lelkiismeretem testet öltsön… — válaszoltam, és tényleg így is gondoltam. Sok minden szárad a lelkemen, de olyan nem, ami miatt bűntudattal feküdtem volna le.
— Valóban – helyeselt a hang is, bár azért kételkedés ült ki benne. – Mit szólnál, ha a múzsád lennék?
— Ahhoz először meg kellene mutatnod magad – próbálkoztam, mert már a hátam borsódzott attól, hogy a semmihez beszélek.
— Mit szeretnél, hogyan nézzek ki?
— Mutasd a valódi alakod! – Mindig is merész voltam, és most is bátornak éreztem magam. Mi lehet az, aki csak beszél, de nem mutatkozik meg a másik előtt? A múzsája biztosan nem, neki olyanja nem szokott lenni.
— Ahhoz még túlságosan racionálisan gondolkodsz – jegyezte meg a hang, és valami szürcsölés követte. Ez valóban kávézik?
— Finom, biztosan nem kérsz? – nevetett fel a hang, és ezzel ráeszméltem, hogy hallja a gondolataimat is. Meg sem kellene szólalnom ahhoz, hogy beszélgessünk, azonban zavarba ejtett a tudat, hogy olvasnak a gondolataimban. Inkább továbbra is hangosan fogalmaztam meg a gondolataim.
— Nem, köszönöm! – ültem fel a kanapén. Magam alá húztam a lábaim, és kitisztult elmével kezdtem figyelni a beszélgető hangra. – Unatkozol? Azért kerestél fel engem?
— Én? Nem hinném… Nem én vagyok az, aki unatkozik.
— Szerinted én unatkozom? – nevettem el magam kissé cinikusan. – Éppen aludtam. Ha nem ébresztettél volna fel, akkor a kellemes álmom folytatódott volna.
— Kellemes? – ismételte meg a hang. – Neked az tényleg kellemes volt? Éppen egy fára másztál, alattad pedig a vad, őrjöngő tenger hullámzott.
— De ott volt fenn a gyönyörű tiszta kék ég! – vetettem közbe visszaemlékezve az álomra, amire eddig nem is igazán emlékeztem. Irigykedtem azokra, akik ihletet merítenek az álmaikból, és abból sikeres történetet kerekítenek. Én ugyan szoktam álmodni, este is mindig azzal a gondolattal alszom el, hogy na majd most éjjel kipattan a fejemből a szikra, de reggel semmire sem emlékszem azokból a képekből, amik éjjel behálózzák az agyam.
— Téged is álmodlak?
— Szerinted igen. Szerintem nem. Reggel majd kiderül…
— Miért vagy ilyen körmönfont?
— Hogy használd az eszed…
Ezt már sokan mondták nekem. Használjam az eszem, gondolkodjak, ne csak nézzek, lássak is. Egy írónak mindez alapvető lenne. Nekem meg? Hiába áll a névjegyemen, hogy független író... Hiába kopogtatok be a szerkesztőségek ajtaján, ha nincs, amit letehetnék az asztalra. Fiatalon írtam. Rosszul. Piszok rosszul, de akkor volt késztetésem. Nap mint nap fogtam a tollam, és véstem a sorokat. Most meg csak a kifogásokat gyártom, miért nem haladok semmivel, miért nem tudok bármit is befejezni. Leginkább ülök az ütött-kopott számítógépem előtt, és bámulok ki a fejemből.
— Ha… — kezdtem volna, de a folytatást belém fojtották.
— Ha… Túl sok a kifogás, a magyarázat, kevés tett és cselekedet.
— Mondod te! Ki még meg sem mutatja magát!
— Még mindig ezen lovagolsz? Nem jöttél még rá? Ugyan ki lehet neked a múzsád? Ki lehet az, aki az élet sötét bugyraiból bukkant fel az éj legsötétebb órájában? Mondd ki, s megvilágosodsz! Valóban ebben hiszel, erre teszel fel mindent? Akkor tessék, mondd ki te magad! Az vagyok, akire a legjobban vágysz! Lelkiismeret, múzsa, szikra, álom, túlvilági lény, aki próbál felrázni az apátiádból… Válassz, mi legyek, s azzá leszek! Csak élj, csak vágyj, csak kérj és én megadom neked mindazt.
— Ó, azt úgy sem tudnád… Ahhoz el kellene adnom a lelkem az Ördögnek…
— Tedd azt! – suttogta már a vállam mögül. Ott lihegett a hang a fülemnél, és várt, de még nem jöttem rá, mire vár. Én is vártam. Egyre kíváncsibban, mégis óvatosan.
— Hogyan?
— Tőlem kérded?
— Kitől mástól? – ha nem lett volna az egész képtelenség, jót mulatok rajta. – Te vagy az Ördög, nem én!
— Miből gondolod?
— Hát én nem lehetek…
— Valóban?
Én, mint ördög még viccnek is rossz. A légynek sem bírnék ártani, állítottam, bár ha a szívem legmélyére néztem volna, megláthattam volna az énem sötét oldalát is.
— Gondolj arra, mi a leghőbb vágyad?
— Hogy híres, olvasott író legyek – csuktam be a szemem, és elképzeltem egy képet. Gondolkodás nélkül írok és írok, ömlik belőlem a szó, amit mások szívesen olvasnak.
— Mi tart vissza?
— A materiális világ. Nincs megfelelő munkaeszközöm sem hozzá, ha legalább lenne egy almás gépem…
— Komolyan ezen múlik csak?
— Nem tudom… — Annyit gondolkodtam ezen. Min múlik a tehetség? Sokan azt állítják a tehetség utat tör magának. Mások azt mondják, hogy gyakorláson áll az egész. Én meg a profi eszközökben reménykedek.
— Jól látod, reménykedsz! Folyamatosan mástól függsz. Pontosan látod, kiemelkedő tehetséged nincs, és még az évek óta tartó gyakorlásod sem elegendő. Olvasókra vágysz, de csak a célt látod, az utat nem. Pedig mindig arról papolsz, hogy nem a győzelem a fontos, hanem maga a játék menete. A szórakozás, a tanulás. Valójában pedig pont, hogy azt ugornád át, és lennél már sikeres, csak hogy tündökölhess a többiek dicséretében. Lassan belátod, hogy sosem éred el, mert nem ez lett a sorsod, mégis kapaszkodsz még valamibe. Most egy profi, drága, luxus munkaeszközbe. Ha az meglenne, sikeres lennél! Valóban így gondolod?
— Nem! – kiáltottam fel, pedig ennél tisztább képet még sosem festettek rólam. Ellenben nem akarom elismerni, mert félek, és remélek.
— Tudod, mit? Megadom neked! Nézd meg magad is, hogy igazam van, de utána ne sírj a vállamon…
Ezzel elhallgatott. Hiába válaszoltam, hiába szólongattam, többet nem hallottam még a kávécsésze rezdülését sem. Egyedül lettem megint.
Kis idő múlva visszahanyatlottam, és hagytam, hogy a korábbi álmom magával ragadjon. Legközelebb már a kinti világosságra ébredtem. Felültem, mire előttem egy apró, rózsaszín laptop. Eléültem, és gépelni kezdtem: Történet. Előttem állt mindaz, amitől a sikeresebb jövőt remélem…
FEKETE LATTE
Hozzávalók (1 adag):
1 csésze cukrozatlan mandulatej
1/2 csésze víz
1 teáskanál élelmiszer-minőségű aktív szén
1/2 teáskanál vanília kivonat
1 teáskanál juharszirup
Közepes lángon összemelegítünk minden hozzávalót, tejhabosítóval vagy turmix segítségével habosra keverjük. Üveg bögrében tálaljuk.
Amennyiben tetszett a novella, kövess minket a Facebookon, illetve megköszönjük, ha megosztod a barátaidnak, ismerőseidnek.
Hogyha kötetlenül beszélgetnél a történetről, esetleg van egy jó sztorid, amit szívesen olvasnál itt, szeretettel várunk a blog virtuális kávézójában!
Jövő héten még egyszer biztosan találkozunk az íróval.
Várunk szeretettel!
Patri & Viv
